Válasz Hagymássy Bálint Ad Pannoniam című ódájára

Vitorláink pirosak voltak. A városok zöld szigetek és sorban hosszú kikötők a falvak és Európa útjai lobogtak, mint zászlóink az árbocon… Flottánk repült!… Mezei mód a patkós magyar expedició… Nádból kötött sajkák, tömlők, lovak   Velence lápjai,   német szénáskertek,   burgund szőlők között. Vezér-hajónk arany kévéje szállt… És soha evező… Mindig a szél!… És reszketett a sok babérliget. A várak korallszigetek s fehérek, mint Róma előtt,   Aachen alatt a templomok.   Sisakjukban a térkép! A keresett és elveszett haza lángolt s Bizáncon túl az is,   a mindig zöld   Magna Hungaria. Dúlt rétegtan!… Kiszórt sírok!… Foszló zászlók egymás alatt… Koromba öltözött arany – homokra döngölt mozaik rajzán szikrázó álmok s rablók talpa alatt megszentelt szarkofág.   Tehenek, szegények   síma itatója   Pannónia! Kegyetlen, szép szülőhazám dúlt kriptáidban iszonyú mélység… Több és mélyebb és vakabb,   mint minden óceán   és tágabb, mint minden tatár-sivatag.   – Ezért irigyelnek Pannónia? – Márványra ömlött sár-vizek partmetszetébe kövült horgonyok között   Hajód,   mint parti sás lebeg… Versek hazája, költő-temető, szörnyek útján tündéri táj a föld alatt,   ringasd! Várak-kolostorok törtlábú nyájai, tűnt népek, halott kikötők fölött   az árbocon még   Zászló libeg!   És tudják és tudom,   ha egyre is apad.   Tengered örökre itt és megmarad!