Turóczy Magyar krónikáját forgatva

Kiülsz a ködbe… Az vesz körül… Karcolják homlokod a varjak, sötétül, ami ragyogott. Rácsot kap lassan minden ablak. Rácsot papirod fehér négyszöge, a tiszta, biztató keret. – S hol vannak ők, a bátor holtak? Elengedték a kezedet? – Nem fogják már!… Szavuk csontjukba zárva rég… Árnyékuk sötét gesztenye… Borong a csonkolt tőkék serege. Százból, ha tíznek van keze lapozni könyved megnyúzott kódexek, teraszok hona…. Sajgó bőrön arany kezdőbetük fényének elkent mosolya kísért s a régi képíró rom vártemplom kövére írva surran, mint agitátorok. Remél és ír tovább a sírba…