Kezemből akkor

Nagy vizen át a házad nézem… Mondják és egyre többen; oly üres. – Hogy lenne?… Hallom lépteid a nagy vizen át, merre jársz… Vadászni mentél… Jó kutyáidat ezért nem hallják és látom a házat, kápolna, szőlők, hárs alatt… Csak épp a fürjek hagyták el a kertjeid. Utánuk mentél s ha egy is maradt, te elhozod, tudom, biztoskezű. És szobád addig sem üres. Naplód, mosollyal írt tragédiák járnak ki-be a tornyokon s zászlóid lengetik felém a hírt, hogy ott is megkínálnak sorba, jó csősz, ott túl a hullámzó hegyen a gazdák és a vármegyei emberek. A nagy vizen át egyre nézlek s nézem… A pincék közt kanyarog síkos út. Együtt látjuk erdők, kripták madarait s közülük egyik is soha le nem ül, csak száll, köröz… Várom, a réz kilincs mikorra billen, hogy belépj… Bőr-hurkon már az egyszem pitypalatty. Kutyád elémbe ül… Fölnéz s mint végtelen nyolcszögű kristály kezemből akkor ez a perc a hű kutya torkába hull…