Hogy önmagán túl valamit
| Mikor a házba jöttél, ki vette észre, |
| hogy halkabbak lettek a tárgyak |
| s kinyitva, tettre éberen és készen |
| suhogni kezdtek azok a szárnyak, |
|
| melyek vállamra soha… Mégis emelt |
| s ahogy fordultam és arcodba néztem, |
| új mértan tágult csontjaink felett |
| a négyszögű, kivakolt térben, |
|
| melyet téglából rak az ember, |
| hogy önmagán túl valamit… |
| Ezt hoztad és e furcsa csendben |
|
| A ragyogása most is szíven üt |
| s más törvény hajnala tanit… |
|
|
|