Egy ivánfai naiv freskóra

Öcsém emlékének

Nem kőszigetek szirtjein,

a dombok félszigetein,

völgyek zöld tengere fölött

fehérlenek a hegyközségi templomok…

Tégla és pelyva-sár!

Kézzel kent vályog századok

meszelt, törékeny pajzsai.

Alig nagyobbak,

akár a pincék,

melyek még néha

magasabbak is.

Meszelt kasukban

falra festve

salétrom kristályain át

az

IGAZ SZŐLŐTŐ

ragyog.

Karók között,

lakat mögött

az

EMBER TESTE,

akár a bor

tölgyek és bükkök

zöld szirtjei között.

És kő, lakat és szirt

és átvert láb alól

lesz a csermely

FORRÁS…

És elindul

s ha útját állja

a gólyahír, boglárka bokra,

megáll s mint

TÜNDÉR

a vízből kilép a

FORRÁS

és fölnéz ide, ahol ha fölragyog a

KRISTÁLY JELE,

elindul újra és hallod is szavát:

EMBERBEN él csak a TENGER

és emberben a

SZIGET

és az a

KRISTÁLY,

amelyből az

IGAZ SZŐLŐTŐ

forrása ragyog…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]