Ott tanultam mind
Egy érzésvilág jegyzetei, 1921
| Emlékszem zöld, kagylós íve alatt |
| lakott a csibor és a gőte. |
| Nem láttam benne hattyút, sem halat, |
| de tükrén suhantak a madarak, |
|
| Hasaltam partján mentás sás között. |
| a molnárka cikázva szökdösött, |
| s ott vártam félájultan a ködöt, |
| mint dalt, otthon, a zongorába… |
|
|
| Húsz zongoránál alig volt nagyobb |
| tavunk világnagyító lapja, |
| s az élőknél több mind-mind ott lakott… |
| Ki is nyitotta azt az ablakot |
| s én néha át is láttam abba. |
|
| Nap és iszap közt fénylett, ami ott… |
| S hiába, hogy most vasbetonba!… |
| Fölnéznek onnan s szólnak mindazok. |
| Egy sászöld versszakban velük vagyok. |
| Hangom látom… Úszik a tóba. |
|
|
| Ott tanultam mind s mert hogy láttam, |
| jártas lettem e morfológiában; |
| élő körön a tenger partját |
| zöld tőzegen és épp mert nem szilárd, |
| sejtettem mélyebb geológiát. |
|
| Rétegtanát fölénk emlékeink |
| mindig tágabb magasba emelik. |
| Tárnáján más a karbon, devon fénye |
| és ahogy távolabb, mind közelebb |
| kövül e magas, hozzánk lépve. |
|
|
| Húsz zongorányi tó, de mennyivel |
| többről zengett s tanított tükrivel |
| kettősen is adva a vanba. |
| Például ezt a hegyes nádat |
| egyszerre itt és ott is láttam. |
|
| A zöld lándzsát s előttem az eget |
| araszra csak csibor s gőték felett. |
| nem ott, kutatva itt magasba, |
| oly szorgalommal, mint a hangya. |
|
| S a csillagot megrezdítve a nád |
| lüktetett kettős geometriám. |
| Igy ott s egymást soha takarva, |
| ha ceruzámmal ezt rajzolni kezdtem, |
| víz, vers, ég, nád egyszerre lettem. |
|
|
| Rejtettem volna, de berkünk taposva, |
| jött s velem lépett a sejtből verssorokba. |
| De doktora mégse lehetnék! |
| Az ablakot épp csak hogy megnyitotta |
| és sosem mondta, hogy lakója volna |
|
| annak, mi ott, vagy hatvan éve |
| megkeresztelt, vizébe lépve, |
| hogy tükrén át magam is abba |
| nem sejtve csak, de mint a tárgyak, |
| álljak, s szólhassak a világnak… |
|
|
|
|