Úgy lényegül
| Tágul, lazul a délután köre… |
| Csak volt… Boglyánk is párába merült, |
| s a sás kibontja régi álmát. |
| Megjöttek mind és játszanak velünk. |
|
| Ezért ilyen!… Unt képletét fölváltva |
| mélyül az összetört egész. |
| Már nem is délután, de több… |
| Ahogy a szirmokról a méz… |
|
| Úgy lényegül, s elébünk állva |
| e tárgytalan, mint kalapács megüt. |
| Bódultan állsz… A testet öltött percek |
| mind rokonok… Szavuk van és kezük. |
|
|
Az bontja ki
| Kinyitja füzetem… Felüti lapját… |
| A szöcskék zizergése most elül. |
| Grafit sorok suhannak és a dél |
| feszül telt fürtökön belül. |
|
| Feszül a szóban is, magam se értve |
| e percek kerek áradásait… |
| Mintha régi ismerős kisérne, |
| nem is a fény, árnyék vakít. |
|
| Az bontja ki formáidat világ |
| s megannyi messzibb táj lebeg |
|
| és távlatában kezem megremeg, |
| akár a mész, hasadva lapja, |
| jelei szárnyát nyitva magasba… |
|
|
A szilárd messzi rend teréből
| jönnek-jönnek a zöld országon át. |
| Leülnek, félig kint… – Ki látja? – |
| Ragyog a székek fűzfa lába. |
|
| A mennyezet fehér mesze lassan |
| lassan, mintha oldódni kezdene |
| s barlang-emlék és naphalak |
| falak sík tengerén villámlanak. |
|
| Nehéz e vissza… De néha mégis |
| e kerti tér zöld csendjébe |
| egy délutánnal eljönnek ide. |
|
| Emlék vagy árnyék, nem tudom, csak sejtem |
| ők vannak itt, a szilárd messzi rend |
| teréből s szavuk és arcuk rám dereng. |
|
|
De túl e látszatok…
| Ahogy rajtam átfénylenek, |
| mintha megsejteném, hová megyek… |
| A kőrisfákon át ezüst-fehér |
| fényben ragyog kőrisfa-tér |
| és abban, ott is, itt is oszlopok. |
| Így törzseik között otthon vagyok, |
| de túl e látszatok valóján abba |
| a nyár mintha tisztább búzát aratna… |
|
És benne, mint nagyító alatt
| Oly sima és tiszta ez a csend, |
| mint ablakkeretben az üveg. |
| És benne, mint nagyító alatt |
| akár egy metszett óriási sejt. |
|
Mint négyszögű, fáradt varázslat
| Élő betük s az asztalom alatt |
| beton köbméter mély, kristály vize. |
| Hűvös és tiszta tömb s mohás falak |
|
| E tömb s e reszkető mocsár |
| ölén s között szétszórt betűkkel |
| játszik e vers, a hal s a szikla-vár |
| már jön fölhangolt hegedűkkel |
|
| felém… Az udvarában hajdanán… |
| De most, csak rímbe tört sorok |
| hozzák s ahogy a gyanta pora száll, |
| füstjében páncél mell suhog |
|
| vulkáni lépcsők lapjain tova, |
| melyekre piros páva-lepke ül… |
| S míg írom ezt, az asztal vonala |
| ciszternám kristály tömbjére ledül, |
|
| mint négyszögü, fáradt varázslat. |
| Szeme rám fénylik… Fölszabott magányba |
| egymásnak válaszol a fa s a mester… |
| Bárd csattog és szavát jegyzi a tábla. |
|
|
Nap sem nyitja
| csak a papír vagy azt is álmodom |
| sorok között is az egészbe |
|
| együtt olyan ez így nagy néha |
| mely vonz és üt a téren át |
| de nap sem nyitja titkuk hajnalát |
|
|
Akár egy kéz
| És hat szem mandulát tett valaki |
| a kádfedő gyantás lapjára… |
| Nézi a fa… Szavát jól hallani |
| s akár egy kéz lebbenő szárnya |
| piros madár repült az ágra… |
|
Akárcsak Delphiben
| Borom mellé, akárcsak Delphiben, |
| este, a szép oszlopok fölött |
| a barlang és templomok körül |
|
| és pávafényű kékbe hajlik |
| a vizen… Majd halkan az őszi bogár |
| és szárnyat kap a kő, a vár, a sár… |
|
|
E kettős-élű hallgatáson át
| Nem könnyű látni e szótlanokat, |
| s ahogy időm száll, egyre némább |
| az ajkuk, de karjuk izmosabb, |
| s telt kosarukból gyümölcs néz rám |
|
| élő mosollyal… Akár fügefám |
| márványt tetéző déli kedve, |
| s e kettős-élü hallgatáson át |
| kasza suhan és füst a kertbe… |
|
|
Világát nem bontják szét
| Vezetnek már s ott mész velük, |
| ahol szerettél volna járni. |
| A rejtett erkély is ragyog, |
| melyről még messzebb lehet látni. |
|
| Világát nem bontják szét formák; |
| tökélye így a szép Egész… |
| Járd körbe!… Biztos visszaérsz… |
|
|
Pincém boltívét hallgatva
| A szó nem jelzi lényegét! |
| Hogy is nyitná rejtett felét |
| a rím, a kép, a szerkezet, |
| ha senki sem látta földjét, egét. |
| magam biztatom, ott is van világ, |
| e köd mögött, mely kézzel fogható |
| s talán még várnak is reánk? |
| Szép azért, mert teljes titok |
| s az egyetlen ajtó hiába vár… |
| Az útnak nyoma sincs e tájon |
| s ha száll, madár se tudja, hova száll! |
|
És megnyilatkozik
| Amit bejártam s láttam, sorba mind |
| Nem azt, amit a szó jelöl s a láb, |
| de tisztább, messzi oldalát |
|
| és megnyilatkozik így mind, amit |
| az időn át csak sejtve hallani, |
| vagy egy-egy arcról vésett kőbe, |
| s behajtom füzetem előtte. |
|
|
Egy tollnak máshol élő
| ránk dőlt az iszonyú meleg |
| megtört a rózsák élő szine |
| puha lett a diófák levele |
|
| becsukta ernyőjét a bodza |
| csupán a vers mint a lustaság |
| hogy vad ábrándjait behozza |
| ujjamra ült, mint illatos virág |
|
| és izgatón – oly sokszor tette már – |
| kibontja zöldjét visszaverve |
| egy tollnak máshol élő sugarát |
| és érzem tintáját keverve |
|
| nem is én ahogy a lapra itt |
| fölírja az a vers a sorait |
|
|
Nyárvégi jel
| Az oszlop mellett álltam s megütött |
| a jel hűs, tiszta távlatával. |
| Rezgett az éles levelek között |
| s a nád alá más árnyék szárnyalt. |
|
| Megéreztem, most vált és így marad |
| az évszak borzongó síkokkal… |
| Tegnap derékig még a nyárban voltam |
| s e perc átfestette a szavakat. |
|
|
Szavukat nem nyelvük
| Szavukat nem nyelvük, színük, |
| az mondja ki, s így gazdagabb |
| ahogy ágak, szárak, utak során |
| az eltűnt kertről szólnak a szavak. |
|
| Ily látható igék kisértenek. |
| Szemem hallgatja, nem fülem… |
|
| sugárzó tiszta nyelvtanával, |
| ami az évszakokkal változó |
| jelrendszerével ideszárnyal. |
|
| Látva, mind többször hallom így s az ősz |
| ahogyan jön, mint a gyerek, |
| a színekkel róla beszélgetek. |
|
|
Élő lantból
| A tárgyak: egy asztal, rajta hagymák… |
| Az üvegen túl kőlépcsők sora |
| s váratlan kinyílik egy ablak |
|
| a kép, hol minden lényegéből metszve |
| oly más és felfokozva szárnyal. |
| Asztal mögött a lantfarkú madár |
| s Szent János játszik két hagymával, |
|
| de ott a kése is… A kámzsa |
| ragyog földöntúl viharába |
| és élő lantból tépve tollát |
|
| a forrás-szikrázásba mártja. |
| Kristály feszül s a lépcsők síkja |
| az ablakot tágabbra nyítja. |
|
|
Gyökéren túlit
| Nyárfák ezüstje mérkőzik vele, |
| de mélyebb az ősz önkivülete. |
| Lágyan remeg s idegbe nőve |
| gyökéren túlit emel belőle. |
|
| A zsibbadt távlatot kikezdi, |
| mely közénk zord tömböket rakott. |
| Recés kabóca-szárnyak hangszere |
|
| s versengő nyárfák tört ezüstjibe |
| már Hermesszel egyetlen táj ragyog! |
| Csúcsig remeg a forrás ajka, |
| az orkuszit szórva magasba, |
|
| közénk, az oszthatatlan létbe, |
| hogy minden árnyék átmenet… |
| Ujjam az őszből, mint a kristály |
| fénylik rám vissza, élő szerkezet… |
|
|
Ott tanultam mind
Egy érzésvilág jegyzetei, 1921
| Emlékszem zöld, kagylós íve alatt |
| lakott a csibor és a gőte. |
| Nem láttam benne hattyút, sem halat, |
| de tükrén suhantak a madarak, |
|
| Hasaltam partján mentás sás között. |
| a molnárka cikázva szökdösött, |
| s ott vártam félájultan a ködöt, |
| mint dalt, otthon, a zongorába… |
|
|
| Húsz zongoránál alig volt nagyobb |
| tavunk világnagyító lapja, |
| s az élőknél több mind-mind ott lakott… |
| Ki is nyitotta azt az ablakot |
| s én néha át is láttam abba. |
|
| Nap és iszap közt fénylett, ami ott… |
| S hiába, hogy most vasbetonba!… |
| Fölnéznek onnan s szólnak mindazok. |
| Egy sászöld versszakban velük vagyok. |
| Hangom látom… Úszik a tóba. |
|
|
| Ott tanultam mind s mert hogy láttam, |
| jártas lettem e morfológiában; |
| élő körön a tenger partját |
| zöld tőzegen és épp mert nem szilárd, |
| sejtettem mélyebb geológiát. |
|
| Rétegtanát fölénk emlékeink |
| mindig tágabb magasba emelik. |
| Tárnáján más a karbon, devon fénye |
| és ahogy távolabb, mind közelebb |
| kövül e magas, hozzánk lépve. |
|
|
| Húsz zongorányi tó, de mennyivel |
| többről zengett s tanított tükrivel |
| kettősen is adva a vanba. |
| Például ezt a hegyes nádat |
| egyszerre itt és ott is láttam. |
|
| A zöld lándzsát s előttem az eget |
| araszra csak csibor s gőték felett. |
| nem ott, kutatva itt magasba, |
| oly szorgalommal, mint a hangya. |
|
| S a csillagot megrezdítve a nád |
| lüktetett kettős geometriám. |
| Igy ott s egymást soha takarva, |
| ha ceruzámmal ezt rajzolni kezdtem, |
| víz, vers, ég, nád egyszerre lettem. |
|
|
| Rejtettem volna, de berkünk taposva, |
| jött s velem lépett a sejtből verssorokba. |
| De doktora mégse lehetnék! |
| Az ablakot épp csak hogy megnyitotta |
| és sosem mondta, hogy lakója volna |
|
| annak, mi ott, vagy hatvan éve |
| megkeresztelt, vizébe lépve, |
| hogy tükrén át magam is abba |
| nem sejtve csak, de mint a tárgyak, |
| álljak, s szólhassak a világnak… |
|
|
|
Ha betűink rendjével nyitod
| Tárgyakban és időnkben néha, |
| hogyha megnyílik az az ablak, |
| a mély derengés négyszögében |
| szép ismeretlenek suhannak. |
|
| Olyan szárnyakkal úszó testek, |
| melyeket itt nem tervez mester. |
| Ábrájuk zárt s oly végtelen, ahol |
| szőlők s kelyhek közt nincsen tenger. |
|
| Gyökér s ötvös viszonylatában |
| a zöld sejteken túli lényeg, |
| ha betűink rendjével nyitod szárnyát, |
| bár látod, de hiába nézed… |
|
|
Iszonytatos oszlop tövében
| A köd még sejtet néha valamit, |
| mert mögötte-táját ismerem: |
| a törzseket, a vak szerszámokat, |
| s a táblát is, melyen keres kezem. |
|
| De ott, a rajtuk túli vant |
| miről?… És így szavát is kik vegyék? |
| Állunk iszonytatos oszlop tövében. |
| Fejét a nap sem látta még! |
|
|
És megformázza élő magját
| Sok ág és kő között magam is egy, |
| akár az ostorménfa csokra… |
| Kezembe hull, vállamra dől a hegy. |
| Élünk együtt zöld barlangokba. |
|
| Mész-táblák síkjai alól a kristály |
| akárha fénylő lap ragyogna. |
| Kígyóival a sok-sok hasadék |
| új titkokkal köszönt naponta. |
|
| Én élek így, vagy ők így élnek bennem? |
| De befogad, látványon túl, maga |
| a kézzel fogható s nyers sejtjei, |
| tudom, elvisznek majd haza. |
|
| De addig is velük, mint éber társuk |
| bontom, kötöm s kitárom kertem |
| azoknak is, akik a túlról jönnek, |
| amíg majd mindet elfelejtem. |
|
| Vagy ők!… Mert kettős s így teljes e rend. |
| Bibével ecset nyúl a képbe |
| és megformázza élő magját, |
| a verset és percet idézve. |
|
| S a tarka lét nagy pátoszával |
| a porzók felhőiből mintha |
| pincémre egy flamingó szállna. |
|
| osztozva rég beszélő társam. |
| Siettem… Füzetemben volt híre. |
| Elolvastam, de nem találtam… |
|
|
Megfogni ezt
| Ellebben konyhám függönye. |
| belépett… Szavát alig hallani, |
| de ez a hang mintha tündöklene. |
|
| az élő nyárderék aléltan, |
| mint lélek forró kőszoborban |
| zihál, majd üvegen, szobán |
|
| lebben át, s a hűs vasalt lapon |
| beszólnak hozzá, akik értik… |
| A fecskék éles kése fénylik. |
| Szárny-cikkanások meszelt falon. |
|
| Megfogni ezt és mind köszönteni |
| hogyan?… Verssel, nem várt vendégemet! |
| Borostyán ág kisért az égen |
|
|
Tágabb valóba nőve
| Kőpincés zöld medencék fölött |
| berki langyos árkok hozzák a ködöt. |
| szólogat a majdnem éjszakába. |
|
| Szárnyas hordók s poharak szava |
| bennem, s körülöttem mintha |
| idéznék az abroncs lényegét, |
| mit összetart a kerek messzeség. |
|
| Szavuk tisztább szférába teszi át |
| szívünkkel ezt az éjszakát, |
| megadva, értsük képletét, |
| kinyitva szikláink ködét. |
|
| Reszketve így, valami tett |
| mozdul a csontos felület megett, |
| s kibontva azt, tágabb valóba nőve |
| mintha most tisztán pincénkhez jönne |
|
| minden… S e mástestű vegytant, fizikát |
| nyitott ajtónkra írja át, |
| s a berki sötéten átragyogva |
| fénylenek, mint a galagonya bokra |
|
| a dolgok, mint akik egyek |
| virágon túl a tágabb értelemmel, |
| mely lépcsőt rak, élni bátran, |
| mint madarak csontos cédrusfákban. |
|
|
Áttett erő
| És tovább ragyog, minden ami volt. |
| Nem szökhet titkával a halott. |
| A hű tárgyakból tovább sugárzik, |
| igazi napját így adva a földnek |
| s ragyognak ők is, akik követnek. |
|
| Fénylik, mint rejtett geometria, |
| mely lényegét a létben nemcsak |
| sejteti, de érzed s rád szegezve |
| mindenből kérdőn néz szemedbe… |
|
|
Mintha szólna is erről
| A legnagyobb, tudod, itt él veled. |
| Nyulnál is érte s nincs kezed… |
| Valami más rejtett szabálya |
|
| De itt e szőlőtő úgy áll és némán |
| mintha szólna is erről és a béke |
| szótára száll a tiszta égre… |
|
|
Varázslók vonulása váraink alatt
| A gyökerek mélyről hozzák a vizet. |
| Láthatatlanok, de látható |
| tudásuk zöld csónak éneklő vizen |
| és rendjük szirommá öltözik |
| s nagy, sárga madarak és gébicsek |
| bujkálnak köztük, kék mészkőlapon… |
| Varázsló mind s tudásuk – sokszorozva –, |
| a nagy mappán: színes toll, |
| ringó csónak s a győztes koszorúja… |
| Tört váraink között, ahogy vonulnak |
| lábunk előtt, ringó berkünk alatt, |
| oly tiszták és frissek, mint az időtől |
| s regéktől árnyas – mindig ivott –, |
|
Noé barátja
| bokrába, mint a tikkadt gyíkokat |
| más rendszerén nagyítva át |
|
a tömör és értelmes világ. |
|
A múzsák kavics-kemények
| Aztán jött a festéktubus, amelynek |
| színe, illata már-már szobor… |
| És bátyám szabadkézzel sólymot fogott… |
| Lehull a kép és benne ébredek. |
| A semmit tündöklőre gyújtja |
| az a könyv, amelynek verse |
| a könyvesboltban lábamra esett… |
| Csak rend van… Nincsenek véletlenek |
| s a múzsák kaviccsal játszanak. |
| Az egyik tükrünket bevágta |
| s kilépett meztelen a legszebb, |
| akit azóta sem és sose láttam… |
| s még odafönn zsebembe tettem. |
| Az utcán néztek, hogy ketyeg, |
| ahogy a gimnáziumba megyek, |
| mert könnyű úgy, ahogy az ábra, |
| de szabad kézzel sólymot fogni |
| s nem kőből, illatból a szobrot |
| és benne ébredek… A múzsák, |
| azóta tudom, kavics-kemények |
| és mint a valóság, kegyetlenek. |
|
Tisztán kövül és marad
| Berohadt a ciszterna-fedél |
| és beszakadt, ahol a békák… |
| Csupán a kör maradt… Beton… |
| Így fénylenek sorban a pályák, |
|
| s a pinceív borostyán-sárga. |
| Kiszikkadt ősz, száraz borok |
| s egy vers hideg borkőbe zárva |
|
| elém feszül… Már szinte pengve |
| tölgy öblén, pince-bolt alatt |
|
| mert minden lényeg tisztán |
| kövül!… És marad!… És abban |
| bár láthatatlan, de szilárd, |
|
|
Új barbárok
| Hol van Rodosz, Kréta, Andikithira? |
| Nyári hajós jár itt a nád előtt, |
| s honnan nemrég a jég szikrázott vissza, |
| lesik a még szétszedhető tetőt!… |
|
| Nem úgy, mint templomát a jón hajós… |
| Nyers kőre itt sárral paraszt kehely |
| került… Vincellér rakta, nem a jós, |
| de szentelt még e bodzavédte hely |
|
| nekünk, kik láttuk már a délt! |
| Nyári hajósok csákányozzák, |
| bontják a pincék boltívét, |
|
| és őszre mind kiszórják a követ… |
| Jégkockák között alszik árboc, év… |
| Egy nyár hajóhoz, széphez oly kevés! |
|
|
Nő a magány fája
| A róka elvitte a hegyi-macskát. |
| Még jó, hogy egy-két könyv maradt. |
| Magányt bontani gerendák között |
| villával szórom a nyarat. |
|
| Kiszórom, de csak nő a fája |
| ősszel és télre már virágban áll. |
| Betűk forgácsát parázsra rakom |
| s kint faggyal formál verset a sár. |
|
|
Játszik a nagy mechanika
| Most tél van… Az vesz körül… |
| mutatja a konok szabálynak… |
|
| Csak itt, mert mértana kegyes |
| s így másutt most ragyog. |
| Játszik a nagy mechanika! |
| Teremt a tengely és a fok. |
|
|
Magyar paraván-képek
| Tizennégy vadlúd száll az égen. |
| Akár a gyöngy ragyog a tolluk. |
| Egy pásztor áll a nád-cserényben |
| s leszól hozzá az első vadlúd. |
|
| Szavát fölrajzolja kés penge. |
| Barbár kicsit, mert nem ecset, |
| de mégis mintha tündér lengne |
| bikák szarván s a nád felett. |
|
|
|
Szállok és szólok
| Ezüst tükör előtt a varjak |
| a nád fölött keringnek nagy csapatban. |
| Elnézem szárnyuk s azt a csónakot, |
| mely ringatott s amelyet itthagyok. |
|
| Én láttam kócsagot az égen |
| s ha nádas mocsarunkba szálltak, |
| árnyékuk ott is, mintha élne, |
| játszott, karcsu szentek ölébe. |
|
| Tünődve Egryről, szedem a mandulát. |
| Szívemben fénylik, mint idő, a kép. |
| Szivárvány ívén úsznak zöld csukák |
| és Szent Kristóf a gyermekkel belép. |
|
| Lassan Goethét is kedveli az ember. |
| Már nem hideg… Tiszta csokorba |
| a világ és ennél nincs nagyobb! |
| Nem láng, de fény… Fogadjál otthonodba… |
|
| s benéznek ismeretlen tájak. |
| Szállok és szólok, akár a szavak, |
| e láthatatlan élő szárnyak. |
|
|
A rajzfüzet széléről
| Víz, víz, kegyetlen vakít a víz. |
| Bor, bor, lángokba ragad a bor. |
| Rohanó rácsok, vibráló zebranyáj |
| dübörög szívem fölött, az őszi nyár. |
|
| Magunk, ha alig is, de sejtve |
| s már nem is tárgyai, teljes valónk |
| rakódik, épül egy tisztább tájba. |
|
| Az őszi hegy puha és hallgat, |
| Gyümölcs ízét, virág színét |
|
|
Idézve messzit és forgó közelt
| A máringó, ha elszáll délután, |
| a fán helye zölddel telik, |
| de röptéből egy villanás bevág, |
| aranyról kék a verseskönyvekig |
|
| s ez épp elég, hogy megszólaljanak; |
| idézve messzit és forgó közelt. |
| A rácson túl egy széteső halat |
| sűrű betűim zöld legyeivel |
|
| a parton, amely fehérre apad. |
| Herseg, suhog a fénylő kvarc-föveny, |
| mint szárnyak tollhegyétől e falak |
| és máringómmal az a menny, |
|
| ahol villámló felhő hagy jelet, |
| s kagylók viharjai fölzengenek… |
|
|
Reggel egy szigettel
| Hová suhantok lila, nagy cetek |
| s mögöttetek, milyen halak |
| viszik zöld hátukon a reggelt, |
| hogy gomolygó seregély-csapat |
| elém tegyétek itt e partra. |
|
| E nádsziget, akár egy zöld hajó |
| kikötve áll partom előtt… |
| Biztat a hegy s egy roppant messzi táj… |
| – Hol is? – De úgy szívemhez nőtt, |
| mint itt a Ság lecsonkolt orma. |
| Kék tőzegláp fölött törött vitorla. |
|
|
Kettős égbolt
| Langyos iszap fölött a káka |
| halkan motoz és nő az éjszakába. |
|
| s egyszerre fönn s egyszerre lenn |
|
| iszap fölött a kettős égbolt. |
| És benned is… Nem is oly rég volt… |
|
|
Rádragyog jele
| Ebédre, ha nincs más, egyél fügét. |
| Tested igyon mézsárgán-zöld napot. |
|
| Fonnyadt levél pörgeti zöldjét |
| s pincéden szikrázó követ hagyott |
|
| egy ismeretlen kéz, vagy gondolat?… |
| Magasból nézed… Rádragyog jele |
|
| s kitárva karját, testvérül fogad. |
| Minden perced már mintha fénylene. |
|
|
De abban egy
| Naplómban rövid mondatok, jelek. |
| Némelyikre már rá sem ismerek, |
| hogy honnan is és mit izen |
| vitorla-rajz egy szögletes vizen, |
|
| akárcsak itt, szemem előtt |
| e sok ábrát szikrázó délelőtt… |
| De abban egy e való és a jel, |
| hogy él és néz és egyik sem felel. |
|
|
Mert elült a tenger
| Akár a sejt a zöld világban, |
| Beépült és e négyszögű lapok |
| tükrén lassan együtt vagyunk, |
| akár e táblák meszébe nőve |
| lábamnál a kagylók legyezője, |
| monstrumok várnak fáim alatt. |
|
Szögek jönnek
| Vak postás jön-megy s hordja sorba |
| napjainkat, mint a levelet. |
| Nyomán kakas kotlik a porba. |
| Szép források és döglegyek, |
|
| s mint higany ég csontunkban a velő. |
| A fájás, mint a sérv szakad elő… |
| És cseng a némaság s eget harap! |
| Szögek jönnek virágzó fák alatt… |
|
|
Mintha csak ellene
| Kaszál… Egyre kaszál a szomszéd… |
| Oly makacsul és oly kimérten, |
| mintha csak ellene állna ki |
| ezen a sziklás hegyi réten. |
|
| Kaszával ellene s a háza, |
| lámpával, kénnel és a sajtárt |
| viszi fenőkövének muzsikája. |
|
| Valami biztos mítoszi erő |
| feszül s ahogy az út is kopaszabb, |
| a szikla, mint furcsa pálya tágul |
| s a rendrakó éles szárnyak alatt |
|
| együtt a kert, a pince, hordó… |
| És azok is, akik csak borban |
| születtek – akár a zászló szárnya –, |
| jönnek az álmok is utána. |
|
|
Pincémben véletlen két isten találkozik
| Egy méhcsalád pincémbe költözött. |
| Vadméhek… Az erdőből jöttek |
| s itt döngnek tölgy ajtóm mögött; |
| együtt Ámor, Bacchus és köztük én; ki-be. |
| A vénségemre micsoda triasz… |
| Édes fullánkkal ez sarokba ült. |
| Telt sejtjeinek kincsén elmereng, |
| de azt, szakállában az ősz-ezüst |
| csiklandja hozzám egyre közelebb |
| s a csillagi pályáknál magasabb |
| trónját abroncson ütve fel, egét, |
| Bacchus, hordóimon feszíti szét… |
|
Valami vonzás vetületében
| A csillagokat nézik a virágok! |
| A csillag-képek a szirmokat? |
| Valami vonzás vetületében |
| szólit a sötét s a hérics bólogat. |
|
| Lehet, a Vénuszt kedveli a jácint. |
| Rózsa-pírjában semmi logika. |
| Záporoz a szálas csillag-eső |
| s gyönyörködik a réti imola. |
|
|
Montázs-sorok
| Az udvaron kellene rendet tenni. |
| oszló fácánfarok a páfrány |
| és enyves gyantacsepp a rügy. |
| s előgurul az elveszett dió. |
| Kokas-taréjt mereszt a szikla, |
| világít gyertyáin a borthozó. |
| És udvar, hegy után itt bent is |
| bizony nagy rendet kéne tenni. |
| Csont kalitjából kirepült |
| és ceruzám hegyére szállt |
|
Szertartás
| Hogy ég az ősz!… És mindig tavasszal |
| Kert közepén kék lángokkal |
| az ostyát, bort és gödölyét. |
| Oly egyszerű, természetes, |
| ahogy a bimbók közül kinő, |
| mint zöld növény a füstölő idő. |
|
És jácint, beton tövében is
| az óriás gyökér-kígyók előtt |
| És jácint beton tövében is |
| a fű parancsa megtestesül |
|
Pohár alji jelenések
| Tenger volt… Kapám, mint evező veri |
| s lett mészkövéből kerek asztal… |
| Hüllők állkapcsa és a jég ragyog. |
| Pohár-távcső évmilliót idéz! |
| Roppant törésein borom vigasztal, |
| hogy hüllők és hullák és lösz porán |
| búzából jön s fölszáll az angyal |
| s zöld léggömbjének kosarából |
| meghirdetik a szebb világot! |
|
Egy ivánfai naiv freskóra
|
Öcsém emlékének
| Nem kőszigetek szirtjein, |
| völgyek zöld tengere fölött |
| fehérlenek a hegyközségi templomok… |
| Kézzel kent vályog századok |
| meszelt, törékeny pajzsai. |
a gólyahír, boglárka bokra, |
és fölnéz ide, ahol ha fölragyog a |
elindul újra és hallod is szavát: |
EMBERBEN él csak a TENGER
|
|
Kettőre zárva
| A hőség most átárad az éjszakába |
| Némább lesz minden és sötét |
| Reménytelen a park a házak |
| Valami rossz borul fölénk |
|
| melyben még lomb se mozdul |
| s a hőmérők kék higanyába |
| kegyetlen áll az emlékek sora |
| megmérve és kettőre zárva |
|
|
Olvashatatlan ez a csend
| Szisszen a kristály égi-olló |
| s ahogy kinyitja hegyes késeit, |
| elindul hűselni a kandur. |
| Holdfényben látom puha lépteit. |
| s négy szárny suhanva kirepül… |
| Oszlop körül két denevér cikáz… |
| Kinyitja szárnyát hetven év. |
| s olvashatatlan ez a csend. |
| A csillagok ékes arany-legyek… |
| A vakolat, mint tehén-bőr remeg |
| s az álarcok ábrája mind levál. |
| Kiégett téglán nagy kezdőbetük |
| jegyében hat név szundikál, |
| mint korom s kristály ölén a macska, |
| s katlan-meleg süt át a ház falán… |
|
Hogy önmagán túl valamit
| Mikor a házba jöttél, ki vette észre, |
| hogy halkabbak lettek a tárgyak |
| s kinyitva, tettre éberen és készen |
| suhogni kezdtek azok a szárnyak, |
|
| melyek vállamra soha… Mégis emelt |
| s ahogy fordultam és arcodba néztem, |
| új mértan tágult csontjaink felett |
| a négyszögű, kivakolt térben, |
|
| melyet téglából rak az ember, |
| hogy önmagán túl valamit… |
| Ezt hoztad és e furcsa csendben |
|
| A ragyogása most is szíven üt |
| s más törvény hajnala tanit… |
|
|
És nem emlékezet
| Reám maradt… Enyém… Gondoltam én, |
| de már tudom, minden miénk! |
| A volton túl a van s az is, az ég. |
| Valód ott fénylik minden peremén. |
|
| Bejártad még velem s kezedbe vetted, |
| mint csokrot a bükköst és füvest. |
| Örökség az is, ahogy lengenek |
| a porzók közt sajgó üzenetek, |
|
| hogy nincs enyém, csak mind veled |
| létezik és nem is emlékezet, |
| de él… Magot repít és ültet tovább |
|
| e létezés, mint ötödik évszak |
| és sugarában együtt velem élsz csak, |
| mint kertünk s fáimban ahogy az ág. |
|
|
Rejtett küszöb fölött
| A szerelem nyers, konok varázsa |
| kinyítja – mint a kés az ujj begyét – |
| s egy titkolt sebnek kezd lüktetni láza… |
| Magamban így megyek most is feléd |
|
| a bércre, hol piros szöcskék között |
| terveztünk egyre ismeretlenebbe |
| s szép műszerünk volt az a messzi zöld, |
| mely mindig part és soha sincsen messze… |
|
| Rejtett küszöb fölött ül s így sajog |
| megannyi mind, aki csak volt rabod! |
| Mögöttünk tündérlik, de mintha |
|
| minden oly hártyán lenne írva, |
| mely egyre áttettebb jelekkel |
| találkozhat velünk s szemeddel… |
|
|
Megszólított
| Ősz végivel, tündéri völgybe, ma, |
| ott jártam, hol egyszerre csak |
| zsúrlók és mácsonyák közül |
| hangok röppentek föl, nem madarak. |
|
| Egy forrás lépett ki… Megszólított… |
| Hűs hangja tiszta volt s derűs. |
| s bár láthatatlan, tudtam, ő hívott. |
|
| Mögötte vaksötét vadkörtefa |
| gyümölcstelen állt, feketén, |
| de villogott hajló füvén a láb |
|
| s én átléptem a kék mezsgyén oda, |
| ahol az ág ringott szemközt velem |
| s bokrát hiába húzta szét kezem. |
|
|
Akár forrásról
| Nélküled, mint a sivatagban |
| megyek a por számum-lerakta |
|
| susog, akár forrásról a homok |
|
|
Hallottam és értettem is
| Azon a tájon ismét láttalak |
| Fejünk fölött nem madarak |
| kék lombok közt lengő halak |
| keringtek s szárnyuk fénylett |
| a mindig néma hinárok alatt |
| A fekete-türkisz barlangból jöttél |
| és mosolyod érintve vállamat |
| hallottam és értettem is szavad |
| a nyelvet melyet nem a nyelv |
| s mégis a legnagyobb nemzet beszél |
| amíg csak földünk ez a föld |
| Hallottam mert szólítottál |
| hogy hazajössz s hangod hullámain |
| elült a csillámló mosott homok |
| akárcsak ott talpunk alatt |
|
Aki hazáját soha
| Akkor Pireuszból kifutott |
| felé siklott hogy megtalálja |
| a csiszolt oszlopok szilárd |
| mint otthon a vályogfalhoz szokott… |
|
Gyerekkori emlék
| Ha megnő a dió s a juharfa |
| magja beérik, mozdulatlan |
| Nagy csend tágul az alkonyatban |
| karjába vesz és visz haza… |
|
Diófacsonk, örökzölddel
| Pályájuk szemközt, de eggyé |
| az égig nyúlva föl velünk. |
|
| Ledőlt harsogva az egyik, |
|
| örökzöldet… Éljen tovább a csonk, |
| akár egy vers… Egy Berzsenyi… |
| S már ketten néznek… Ők állnak ott… |
|
|
Izgul a vers
| Lassan kitúrnak már a könyvek. |
| Izgul a vers, sehol sem lel helyet… |
| Irni szeretnék, ujjnyit sem lelek |
| s mint gazda, kitől elvették a földet, |
|
| kerülgetem fél-sírnyi birtokom. |
| Rajta sok-sok kövér honfoglaló. |
| – Hová menjek?… Jeges már kint a tó |
| és itt a vers! Kezét, tollam fogom, |
|
| de hol s mire?… Elrejtve a papír. |
| Bontom fölüle… Annyi-annyi név |
| mered reám!… Majd háromnegyed év. |
|
| Talán jobb is… Hiába keresek. – |
| Egy újság szélére két sort vetek |
| s kitárja karját az a messzi rév. |
|
|
Kezemből akkor
| Nagy vizen át a házad nézem… |
| Mondják és egyre többen; oly üres. |
| – Hogy lenne?… Hallom lépteid |
| a nagy vizen át, merre jársz… |
| Vadászni mentél… Jó kutyáidat ezért |
| nem hallják és látom a házat, |
| kápolna, szőlők, hárs alatt… Csak épp |
| a fürjek hagyták el a kertjeid. |
| Utánuk mentél s ha egy is maradt, |
| te elhozod, tudom, biztoskezű. |
| És szobád addig sem üres. |
| Naplód, mosollyal írt tragédiák |
| s zászlóid lengetik felém a hírt, |
| hogy ott is megkínálnak sorba, |
| jó csősz, ott túl a hullámzó hegyen |
| a gazdák és a vármegyei emberek. |
| A nagy vizen át egyre nézlek s nézem… |
| A pincék közt kanyarog síkos út. |
| Együtt látjuk erdők, kripták |
| madarait s közülük egyik is |
| soha le nem ül, csak száll, köröz… |
| Várom, a réz kilincs mikorra |
| billen, hogy belépj… Bőr-hurkon |
| már az egyszem pitypalatty. |
| s mint végtelen nyolcszögű kristály |
|
A semmi tágít
| Itt van megint… Kezem remeg… |
| kifordítva egy másik tájnak |
|
| Vihartalan, tudom, a tenger |
| sziréndalnál is hangosabb |
| s amit szemünk sohase láthat, |
| a legszebb az a föld s be nem fogad. |
|
| Kezem ezért remeg és ceruzám |
| e part térképein keres, kering. |
| Segítsetek, mind fényesebb a nincs. |
| Rejtsétek el, versek, testvéreim. |
|
|
Zord kegyelem
| Ki vált meg innen?… Hegyen szorultál!… |
| Nincs más veled, csupán a látvány. |
| Kezednél ceruzád és két pohár |
| között az emlék, mint tűnt szivárvány. |
|
| Emlékszel?… Itt a fák alatt aludt. |
| A gyurgyókák dala ringatta álmát. |
| – Hogy halljuk ezt?… – Elhagytuk a falut |
| s kivágták rég magányunk fáját. |
|
| A várak sem azok, melyek veled |
| együtt ragyogtak itt a teraszon. |
| Suhan – melyet nem ember épitett – |
| az a hajó új távlatú tavon. |
|
| Talán majd ők, e más dimenziók |
| hívőinek gyors szárnya kiragad |
| és kockám rácsain aki benéz, |
| majd azt sem látja, ami itt maradt. |
|
| De zördül az ikon… Szent György kilép |
| és simogatja vad sárkányaink. |
| Aztán versem után repül s felénk |
| zord kegyelem vasalt dárdája int. |
|
|
Küszöbnek ők vágnak követ
| Ez harminc év amig alatta |
| magamnak és a szamaramnak |
| s ott szénnel-tussal rajzolnám |
|
és vonalához azt a hangot |
Küszöbnek is ők vágnak majd |
egy sapphói sornak szárnya |
|
Nike?
A test épít, bár maga pusztul |
hogy vele egyszerre nyitják |
az istenek és az emberek?! |
|
A Minotaurusz kora
| Csak neki szabad és senki másnak |
| és fénylik a vértől a virág, |
| sós veritéket izzad a fény. |
|
| Nem hal meg, mindig él a rossz. |
| A mitoszában nő a Minotaurusz |
| és lesz és lett s még lesz nagyobb. |
| Szarván nőnek az új Antarktiszok. |
|
| Először a füge… Aztán a szív |
| s velük törpül az ember… Már itt a jég! |
| Lélekben dermedt Pompejik?… |
| Vezúvi-kor!… Ember-meleg, ó, jössz-e még! |
|
| Ott élő kor került hamu alá, |
| szép méretével ami emberi. |
| De jaj, ha mostan fölragyognak |
|
| Nemzette mind! S nem négy, kétlábú lett |
| e vasmankókon bicegő sereg. |
| Egyszer íly hadat festett már a holland, |
| de szarvuk és szájuk ma kegyetlenebb. |
|
| Mosolyog… És kezében liliom… |
| Mosolyától szirma megfagyott. |
| Szőrét hiába is fésülte rá, |
| szarva a szemén átragyogott. |
|
|
Az Akropolisz fölött zúgó pilótákhoz
Xerxesz fölmérte s szétveri |
a méhek hangyák pontos tetteit |
a kardját pengető janicsár. |
|
Már magát sem leli
| Az ananász-barack aranya fénylik. |
| Kerek pajzsa nagy lábasból ragyog |
| s oroszlán-kapun zúg a szél… |
| Zöld rongyok szerte az angyalok. |
|
| Vad szirteden – Mükéné vándora! – |
| itt állok s két talpam alatt |
| forrón szilárd sárkányi kor… |
| Felbűzlő partok, hajók és halak. |
|
| Megállt a csillag is… Kése alól |
| égen túl, tengeren s a semmibe |
| szólítva őszünk arany barack |
|
| s zöld angyal zúg a kerten át. |
| Oroszlánszájnál vadabb fény üvölt: |
| – Nincs árnyék sehol!… Már magát sem leli… |
|
|
Huxley emlékének?
| kiket szabadnak szültek az anyák. |
| Fejlesztik, ami rossz… Nyomják |
| a kancsal próféták szavát. |
|
| nyakadra kötik, mint igát, |
| s nyelvedre sütik számodat |
|
| és dúl, épül az ember ellen… |
| borítja el fajtánk szivét. |
|
|
Befogadnak, mint a történelem
| A fülledt párában elvesztem nyomuk. |
| Mit érintettek, azt sem sejteni. |
| A mézga-fény sehol, de váruk tömbje |
| újra ép a szétmorzsolt kövekbe, |
|
| s magányunk átnő óránkból oda, |
| akiknek kardját, álmát nem lelem. |
| Tüzük kivül, de rólunk szólnak egyre |
| s befogadnak, mint a történelem |
|
| egy rejtett folyosón e semmibe, |
| hol börtönünket pára emeli. |
| E várból ki, már hogy jönnél vissza? |
| Még kapuját sem sejteni!… |
|
|
Magyar idő
| A rózsaszín knosszoszi oszlopok… |
| Kék, nagyszarvú bikák s a lepkék |
| kísértenek. A szél déli napok |
| s hegyem tövében mintha ott is lennék, |
|
| ahol az idő aranyló szárnya |
| fénylett és állt a homlokom felett… |
| s nevek vésik e bazalt hegyeket… |
|
| Vitorlák éke, hattyúk, ludak |
| és lábamnál nagy, sötét bivalyok |
| tapossák szét a hullámzó utat |
| és földünk ég… Tőzeg-parázs ragyog… |
|
| szólít nyersen és hangja mintha… |
| Hallgatja hidegen a szilva. |
| Kéken jegyez a nem is tinta. |
|
| Ért, bodzaszín magyar idő! |
| Bár bokra mintha itt sem állna |
| és mezsgye sincs és szélén se e kő, |
| mely véghely volt villámló tájba… |
|
|
Turóczy Magyar krónikáját forgatva
| Kiülsz a ködbe… Az vesz körül… |
| Karcolják homlokod a varjak, |
| Rácsot kap lassan minden ablak. |
|
| Rácsot papirod fehér négyszöge, |
| – S hol vannak ők, a bátor holtak? |
|
| Nem fogják már!… Szavuk csontjukba |
| zárva rég… Árnyékuk sötét gesztenye… |
| Borong a csonkolt tőkék serege. |
| Százból, ha tíznek van keze |
|
| lapozni könyved megnyúzott |
| Sajgó bőrön arany kezdőbetük |
|
| rom vártemplom kövére írva |
| Remél és ír tovább a sírba… |
|
|
Válasz Hagymássy Bálint Ad Pannoniam című ódájára
| Vitorláink pirosak voltak. |
| és sorban hosszú kikötők a falvak |
| és Európa útjai lobogtak, |
| mint zászlóink az árbocon… |
| Flottánk repült!… Mezei mód |
| a patkós magyar expedició… |
| Nádból kötött sajkák, tömlők, lovak |
| Vezér-hajónk arany kévéje szállt… |
| És soha evező… Mindig a szél!… |
| És reszketett a sok babérliget. |
| s fehérek, mint Róma előtt, |
|
Aachen alatt a templomok. |
| A keresett és elveszett haza |
| lángolt s Bizáncon túl az is, |
| Dúlt rétegtan!… Kiszórt sírok!… |
| Foszló zászlók egymás alatt… |
| rajzán szikrázó álmok s rablók |
| talpa alatt megszentelt szarkofág. |
| Kegyetlen, szép szülőhazám |
| mélység… Több és mélyebb és vakabb, |
| mint minden tatár-sivatag. |
|
– Ezért irigyelnek Pannónia? – |
| Márványra ömlött sár-vizek |
| partmetszetébe kövült horgonyok között |
| Versek hazája, költő-temető, |
| szörnyek útján tündéri táj a föld alatt, |
| Várak-kolostorok törtlábú nyájai, |
| tűnt népek, halott kikötők fölött |
|
Egy rom-bazilika Somogyban
| Végül a kőangyal beül helyére… |
| Királlyá koronáznak valakit |
| s e láthatatlan ünnep elvakit, |
|
| mert kapu sincs, csak kódex-töredék |
| s egy oklevél-sor: – ide hozták – … |
| Helyét az oltár fölrepíti majd, |
| mint foglyokat a jó vadász-kutyák. |
|
| Egy csattanás… Kettő lehullt… Egy püspök ott |
| alattuk lent… Nem látta senki még, |
| de lüktet az a láthatatlan ünnep |
| s dereng a legszebb szobor-töredék… |
|
|
Nálunk lett néha
| Törököt se látott bürgerek |
| rég a fej és kócsagtollról fénylett |
| a halál… Mocsári gólyahír, |
| berki liliom árnyéka rajtuk… |
|
| Metszették, cifrázták a hírt |
| s a janicsár-bakák, basák, agák |
| Krisztus keresztje alatt – |
| nemcsak köntösét, elosztották |
| egy szálig a körmöci aranyat. |
|
| Így volt… És ez!… És itt, ahol lakom! |
| e kis ösvényeken, e berken, |
|
| A nagy csaták helyén magyar – |
| Csak tört pipák füstölnek |
| vesztőhelyére hajdú, hal… |
| Törött tálak narancstalan |
| kínálják rajzos arabeszkjeik. |
| Fagyott tevék napot-kiáltó |
| s kék lánggal gyújt rá a lidérc… |
|
| Akkor sem volt csak hazai |
| a tett, a vers!… Velence, Róma, |
| Madrid, Bécs e huszárvárakon, |
| nálunk lett néha európai. |
| És zeng és peng azóta is a húr, |
| a hír; latin, török, gót, cirill – |
| mert négyszáz év, vagy épp a tegnap |
| itt mindig oszthatatlan egy. |
|
S nem ő, a nyillal átvert, |
|
– ezzel itt mind kérkedhetett! – |
|
| a zöld lovas azóta is zörög. |
| Így mester itt s így mesteri |
|
|
Egy végvár helyén
| de látszik még és ez elég! |
| A megmaradt torony, e kör |
| kirajzolja az őrködők helyét. |
|
| – Vagy nem vagy te is az? – |
| Költők – ha vagytok –, most feleljetek! |
| Vagy csörgessétek, nem láncotok, |
| kaviccsal tömött fejetek… |
|
| Nincs szárnyam, jól tudom, |
| A börtön tornyából kiléptem |
| s töretlen köztetek vagyok. |
|
|
Egy rézmetszet előtt
| Rézmetszetem lapján váratlanul |
| egyszerre szólalt meg a vár s a kés: |
| – Ott volt-e, ahol most, az a torony? – |
| S ormán hiába lángolt föl a kéz, |
|
| Pereltek, mint a birtokért, mikor |
| szétverte azt is az a bécsi szó… |
| Azóta sincs, csak itt torony s a por |
|
| nálam lepi e metszet üvegén… |
| Tördelt papír szigetjén nézem, |
| s berkünkről rámnéz ugyanaz a rom… |
| Rakosgatjuk és sose lesznek készen… |
|
|
Veri a forradalmi indulót
| Füstös mosoly mögött eltűnt kapuk… |
| A másik sor boldog delirium. |
| Mint bakkecske ugrál a zöld kerékpár |
| Nagy abroncsát veri a mester: |
| a kőfejes, hosszú sikátoron… |
|
| s a piros földek városa közül |
| – hová az utcavégek lejtenek –, |
| szittyós pillák közt alszik a |
| Fölötte félájult hisztéria |
| rajzát sikoltozzák a bíbicek… |
|
| És ha kilépsz az egyízű borok |
| házából, mint a stiglicek |
| palackból szárnyalnak ki a |
|
| s akárha égen rizling pezsgene, |
| vad egyházakat formáz a bazalt. |
| s ahogy szorítja préseit a bérc |
|
| Egy sárga vizsla száguldoz alattuk, |
|
a részeg kémények között. |
| A háztetőn vadászik nyúlra. |
| Zörög a cserép-billentyűk sora: |
| Zengőbbet, mint a római harang… |
|
| Az ABC török-szeráj hodálya, |
| s mert kúttalan, a Főtér is magyar. |
| És ó, a tó is rég tavatlan |
| de partjára épp most belép |
|
| Orosz-agárral jön sétálni. |
| A tűnt cégérek xilofonján |
| veri a forradalmi indulót |
| és látja is, ahogy a déli hold |
|
| Előtte ferences és szabadkőműves |
| vitatkozva a templomig üget. |
| Fejükre koppint a torony! |
| Keresztje nem apát, de somfabot, |
| s apáca, vájár s íme ő, a testőr, |
| nem karddal, de a nagy kosárnál |
| jóval nagyobb pocak után siet |
| kisértetek lépnek ki délbe. |
|
| Tetézve mindet s mert van ég, |
| a vasbetont tört szárnyaira kapva, |
| s kocsit, bort, bért és csülköt hagyva, |
| komoly derűnk, akár a páva, |
| sétálgat kiherélt utcákba… |
|
|
Arany János halálának 100. évfordulójára
A költő monológja 1867 után
| Mindig csendben írtam, irogattam. |
| Papírra is, de többet magamban. |
| Mint a pallos kemény éle alatt, |
|
| – Hogy ki volt még?… S most ki különb nálam? |
| Eldönti majd a jövendő század… |
| – De dal nélkül?… Hát csak dúdolgassad. |
|
| – Ezerévig vagy talán nem láttad |
| cigányokkal virgódni hazádat? |
| Ahogy verték nótával a szeget |
| csontunkba?… Hát tettesd! |
|
| – Ringasd, költő, mint az eszelősek, |
| akik daltól, mámortól erősek, |
| s dünnyögve a fő-gerenda alatt, |
| Brummogd, nem vagy magad. |
|
|
Új Helikon?
| Szekéren zörgött Berzsenyi |
| szirtek közt és kies Keszthely alatt |
| látták a Múzsát és a kócsagokat… |
| Tündér visz engem, hófehér |
| szárnyán egy kis olasz Fiat. |
| Tihany ormán a Rege presszó, |
| majd Füred kútfeje fogad, |
| s hol Csokonai járt, gyalog, |
| nem vak-remény, márvány s beton ragyog. |
|
Kodály
| Még szól a tücsök, mintha idézne |
| bejött szobámba s szólt vala: |
| – Nézzük, van-e somogyi furulya? – |
| S kezében, mint arany jogar |
| világított a száraz bodza, |
| börtön fölött, a múzeumba… |
| vasban, de kezükben bicska. |
| tört csontra, somfa-botra… |
|
| – A kés a dalnak társa! – |
|
| és nyelvemen a válasz is: |
| – Az volt mindig e tájba –, |
| zengett, mint citera pengése |
| Puskapor szénnel keverve, |
| messzi szállásról, Somogyba… |
|
| Nézte, nézte s kezébe véve, |
| mint kottát olvasta tovább, |
| de Egy, ha más is vonala!… |
| mintha kotta-fej lett volna… |
| – valami tündér-felület – |
|
| mint aki messze-messze lát, |
| maga is mint a pásztor állt. |
|
| – Nézzük, van-e somogyi furulya? – |
|
|
Egryt idézve
| E sziklán mindig itt suhog a |
| Egy férfinak a kék tábla előtt |
| hozza a hírt a nádas angyala. |
|
| grimasz és fény és arcon, ablakon |
|
| kiált a belső láng, és mind, amit |
| lobbant a hegy és önnön mámora. |
|
| az Arany Angyal érkezett, a mű: |
| Gulács előtt a hal, Taormina… |
|
| együtt-egyet sugárzó kozmoszát. |
| Pásztor libeg s Kristóffal a gyerek, |
| s fény-sokszögek nagy kerek napon át… |
|
|
| Négy rajzszög tartotta a fényt. |
| a meszelt falról mit üzen? |
|
| A hogyan tovább-titkával szemben |
| szótlan ott ültünk Egryvel. |
| Félóra már, hogy néztük egyre |
| s azóta sincs hármónk közül kivel… |
|
| A rózsaszínben hangtalan, néma |
| a halvány pasztell-semmibe |
| arctalan fürdeti az arcát. |
|
| És elment Kassák, Fülep Lajos, |
| de itt maradt s szólít a mappa, |
| amelyből akkor, mint útravalót |
| a Csónakost kezembe adta… |
|
|
| Tizennégy rajz, tizennyolc vers: |
| – Közölhetetlen mindahány! |
| Csak a pecsét kegyetlen biztos. |
| Olvashatatlan az aláirás, |
|
| mintha magát szégyelte volna |
| kócsag és gém várta a levegőt. |
|
| „Borral, szőlővel megrakodva” |
| hajónk s hajósunk mindhiába… |
| Türelmes horgász, nézted a vizet. |
| Tündért, kacsát a nád falába. |
|
| A „Nádvonal” hullámzott lágyan |
| s a „Balatoni térben” mintha |
| a pepita füzet lapjával és |
| tolladdal játszott volna tinta. |
|
| És szállt a „gitárnyakú nagy barát”, |
| ha jött a tél s zölden hasadva |
| szikrákat szórt lábtól a rianás |
| s dörgött, mint nyár, a kék magasba. |
|
| S te meg se vártad „Mézöntő” havát. |
| Tizennégy égi delfin szárnya, |
| a vizitükrünk fénylő hattyúi |
| vittek mind magasabbra szállva. |
|
|
A „Fonyódi hegyek” című képre
| Ezt láttad mindig… E kettős hegyet |
| mögöttem is… Bizonyság rajzod. |
| Berkünkből köztük kelt a nap |
| s kék völgyön át lilán patakzott |
|
| az a fény, amelyen egyre nőve |
| közelgett a hajód, ha kedved hozta; |
| a piros és fehér, a csont-golyók |
| zöld posztón sikló horizontja |
|
| Fonyódra át… Hol most is vár a ház… |
| – Igy, hogy is hagytam volna nálad? – |
| E tengertúli kék, e sose-part |
| ragyogta évekig szobámat. |
|
| Két árnyék hosszú szárnya nyúlt át |
| reptetve-oldva föl lilád. |
| Árnyékon jártunk?… Vagy vizen? |
| Halakkal játszanak azok a fák |
|
| élne a vulkán… Ezért e rózsa, |
| e tűzgyökerű ragyogás ezért |
| parázslik képedről a tóra. |
|
|
|
Szabó Lőrinc
| Az életedet versbe fordítottad! |
| Mint csontok kopognak szavaid. |
| A belső fontosat kimondtad, |
| mely szíven üt, vagy elvakit. |
|
| Kegyetlen mester, szorgalmas diák, |
| szálkás betűid, sok dioptriád |
| átszúrták mind, de mélyre fölnagyítva |
| s így nősz és nősz és könyved mindig nyitva. |
|
|
Becéről Illyés Gyulának Tihanyba
| Szüretre kaptam meg a levelet, |
| hogy születésnapodra köszöntselek. |
|
| Hegyen vettem a hírt… A tó fölött, |
| munkában nyakig, ért fürtök között. |
|
| Hegyen… Munkában!… Mindkét szó talál |
| s emel, akár az ozorai vár. |
|
| Folytatom hát… Kosaram tollra váltva, |
| körözök Tájaid fölött a tájba, |
|
| mely Egy s mindkettő úgy ragyog, hogy ontja. |
| Minden szép ősznek ez a titka. |
|
| Köszöntlek, Ősz!… Hombár, pince, szüret |
| aligha gazdagabb, mint a tied! |
|
|
Hét X
|
Kiss Tamásnak
Hogy faragja a kékkezű mester |
szép erekkel szoborrá épül |
– x – x – x – x – x – x – x – |
és a vissza egyre zöldebb park előtt |
|
A múlóból mindazt
Martyn Ferenc kaposi rajzkiállítására
| Nyolcvan év… És nyolcvan rajz… És itt Kaposban… |
| Örülök, hogy újra látlak s látom. |
| Megörvendeztettél kettősen, barátom. – |
| Ahol az ifjúság, ma sötét szemüveg, |
| de rajzaid így szebben fénylenek; |
| a feketén tündöklik és kápolna-tiszta |
| és nem is emlék, de mind való… |
|
| A rajz kidobja, ami lényeg |
| s már nem is ott, a Szépben élnek, |
| a sárga kastély tiszta távlatába. |
| Ott állnak mind, hársfákba zárva |
| s azok az élő kerti aktok |
| agárkutyával s messze, kéken |
| a kikötők fehér tenger-vizében |
| Cassandra és Idő… Megannyi költő |
| s az egyetlen vonás… A soha másik… |
| A villanó acéltoll a lovag |
| kezében dárdaként szikrázik |
| s szállnak a szárnyas, éteri lovak. |
|
| – melyeken Berzsenyi is lépdelt –, |
| s a tó, idézve tenger távlatát, |
| melyből nem Aphrodite, Szent Mihály, |
| a hegy, a temető szigetje |
| Györökön s majdhogy belép a kertbe… |
|
| Barátom, most, hogy itt állok megint |
| a sok között Veled, e rajzok |
| a múlóból mindazt, ami soha, |
| idézik, mint a címer-pajzsok |
| s a Monstrumok között, mintha megállna |
| a szép előtt hódolva a Homok |
| és nem pereg, ragyog!… Az idő szárnya |
| viszi a sárga templomok fölött |
| oda, ahol velünk Rónai látja… |
|
| Porzott a város… Most aszfalt suhan… |
| Vált minden maszkot és ruhát. |
| Csak ő nem, a toboz s a dió is örök! |
| A tapló rajzos belsejében |
| a világ, s a szerkezet mintha szikrázna, |
| mint órás műhelye s kódex-lapon, |
| présen, romon tojásra szállva, |
| itt leng az ős madárnak szárnya… |
|
| Itthon vagy újra hát… Köszöntelek… |
| Elhoztad s nézem otthonunk, |
| mert mindig az marad a Rend. |
| A torzon át is mindig azt teremt, |
| otthont a kéz, a mindig sziklás parton… |
|
|
21. századi költő
| Reggel jött… Pontosan, akárcsak |
| egy metrum vagy mesterség hívása. |
| Kölcsön-kovácsműhely volt otthona. |
| A fujtató alól lépett ki reggel. |
|
| Útja zöld térkép, nád között… |
| Szerszámot, tollat onnan vont elő. |
| Szigony, horog, az üllőn hosszú nyárs |
| s fénylett a hal, mint vers, ha jó. |
|
| A kovács rég elment… Nem volt rá szükség… |
| Várból az őr: – se pénz, se posztó – ! |
| Gyalog-diákok és a rendház?… |
| Kriptát nyitott a rím is… Eltűnt a költő… |
|
| A jégen látták utoljára még… |
| Kulcsát letette a műhely előtt. |
| Kutyák szaglászták… Menyhal-illat, |
| s fölöttük nap kelt kék-ladikban. |
|
|
|