Négy Vaszary-képre
| Kifordították sarkából a fényt, |
| eltűnt a zöld, haldoklik, ami él… |
| A röghöz barnul arc, s a rettenet |
| körképe dermed, tornyosul eléd. |
|
| Emberrel az embertelen vihar! |
| Mögötte vér, s a megmaradtak |
| iszonyát a hó kegyetlen tükrözi, |
| hogy fáj és ég e vászonablak |
|
| s jönnek-jönnek a keresztfákon át |
| a szíven lőtt, még élő katonák. |
|
|
| Lila, te éber és buja, te vagy |
| maga az édent rejtő sejtelem… |
| Színed még érzékibb, ahogy |
| fölnyujtod sápadt értelem |
|
| kontyán is túl a karcsú test |
| ingerlő hegyes ujjak közt |
| tartva puha, tarka cicát. |
|
| Féltő, kináló asszony-mozdulat |
| omlik, nyílik lágy kontúrok alatt. |
|
|
| Mint a Liguri-tenger, végtelen |
| s oly zöld a fű… Simán suhog a nyár, |
| fürdik a kék lomb és az égbe |
| alig remeg, kígyózik át az ág. |
|
| Küszöb padlóján fénylő mérlegen |
| virág s egy szép nő egyensúlyozik. |
| Tarka sziget, érzéki mozdulat |
|
| Nyitott térben fölröppenő ecset |
| elhagyta rég a földet és eget. |
|
|
| A pillanat lelkes leglényegét |
| nem is látva, de jól érezve csak |
| úgy dobtad föl, ahogy száll a madár |
| ágak között, lombok alatt. |
|
| Egy délután lebeg… Három kalap |
| s üveg-tiszta jelképpel a falak… |
| A zöldből az árad, ami park, |
| színek hangjával szólító szavak, |
|
| hogy mi a pillanatnak lénye-lelke, |
| az pirkad s rá már sose hajlik este. |
|
|
|
|