Ahogy süllyed

A légnyomás kék tűje szívemig feszül… Arany időm repül. Sötét, már tudom, ez a tét. Süllyed s a kert füsttel telik. Az ablakon bevág, amit magam szítottam s mint a mérget nyelem… Rajzomról almafa tört vonala kisért és kígyója velem. Rajzok, szavak édeni vadonán hüllők… Toronymély mocsár s ahogy süllyed a lélek és merül, a krétakor iszonya visszajár. Pajzsos, új állatok keze rajzolja azt az oly biztos jelet. Végigcikáz az őrült grafikon villámhegye fejünk felett és dárdája a szívünkig feszül… Kozmikus vihar terül, sötét… És tudjuk, mi a tét s napunk bár áll még, a létezés kihül.