Ez formál, oszt

Hideg tetőn ki áll, szemében sarki táj ragyog… Így látom ezt az őszi fényt, s benne, amit majd itt hagyok. Zörög az égig sose nőtt kék távlatok jelrendszere tollam és terveim fölött s a semmi suhogó keze. Ez formál, oszt szívet, hegyet s gyűrt rétegekkel az idő feszül, vetődik, betűmre dől, akár zöld fáival a kő. – Mi látszik még?… És ki marad?… – Vad jéghegyek villámlanak s tüzükből, mit itt hagyok, lyukas salak… Az sem ragyog…