A nagy tabló

Ezt vártam én… Már régtől ezt a percet, hogy lábam szikládra tehessem, Hispánia… És titkon – bár reméltem –, nem gondoltam, hogy ezt megérem, hogy itt az Alcázár tövében próbálgassam a toledói pengét, mint egykor Zrínyi; nem itt, de ott a tüskevárak közt, ahol lakom: Babócsa, Berzence s egy tégla-vár, mit széjjelverni kész német, tatár… Most itt magamból kilesve, nézem várkastélyodat Toledó. Vörös szikládat, gót bástyáidat s ott lent a San Martin hidat… De más ez így!… Együtt és romtalan! Ahonnan jöttem, a magyarnak, mit érez itt, kimondhatatlan, hogy mindig csak a tűz s acél… Nézem e pengét… Hozzám beszél!… Nekem és nem e vásári népnek: – Te tartasz most! – De én tartottalak! – És míg kosarában kezem ég: – Hallgass! – súgom. – Szép volt, de már elég a Zrínyi-sors, Balassi-tánc… – Folyó ívében büszke Toledó ne pengéd, Grecót küldd nekem!… Házát is láttam… Még Krétában, ott s gályás Velencét is, ahol lakott… Egy régi ismerős Pannóniából áll itt műved csodálva s városod, s ahogy Orgaz fölött rámnéz szemed, engedd megfogni kezedet, amely szablyát alig, de ecsetet, s a nagy tabló sziklát-lelket ragyogva… Hadd térjek így, Veled, honomba! 1979