Mint az emberi történelem

Kiáll a partból és fala maga sem tudja, miért? Mocsarán szivárog át a patak… Az idő?… Ráér… Az élet, csak kísért, s e gátja sincs, kereke volt, szétzúzott malom emlékeivel magam döglött tavaszban vigasztalom. Az ötszögű sárga fallal. Csúcsa a sarkcsillag maga! A rendíthetetlen tengely szívén át szalad haza, valami olyan messze, ahonnan és ahová minden befér… Libeg zöld füveivel ujjcsontjaim fölött az ér. Aztán e romokon túl réteges tőzeg szivacsába, – mint az emberi történelem – elül e földöntúli tájba. Mert olyan ez, ahogy letarolja a tél, mindig visszajárva… Versenyt ragyog a torzsa, meg a remények szárnya. Közöttük ostor leng… Ahogy a szél… Alattuk bedőlt kútgödörbe nyakán a kolonccal, tágul az elveszett pásztor csöndje a vasszöges ágas körül, melyhez a hátamat vetve, nézem, hol az a kovács, aki mindezt ide szögezte.