Lábamnál patkány

Száz év után puha a zsindely. Nincs mit fedjen, inkább lebeg, vakszemű cetként úszik a tető; földbe-fult falak, emberek. Lenéz a nap az égi karsztról. Süllyedt hajónak nézi, vályog a téglák résein s az ablakon körös-körül szivárog. És patkányokra lő a mester. Kirakja… Icce-bort kapott… Hajdan, ha nem volt negyedik ember, ő lett!… És kártyát oszthatott. Ében tyúkól, a zongorában. Vak sár, vak cet között az óljuk zörög s a nap az égi karsztról nem is várja, hogy szóljunk e versről is, hogyan került e házba, padlóra szegezve. Magam is mély és furcsa lázba állok zöld tollal a kezembe. Utána nézek, hogy úszik a cet, hogy leng a padló, a falak… A ház vagy én?… Ki búcsúzik? Lábamnál patkány, hajamban halak.