Egyedül a kiszórtak

Présházfalát iszalag futja. Tört ablakon zöld koszorú s mit fölvert, nádja, megőszült. Lesárgult, törpült a dió, hozzá hajolva, közelebb a földhöz, melynek lakója lett… Abroncsai egymást ölelve a ház végében összebújnak. Kiszórt árvák: csuprok, kaszák és donga, drót egymást takarva róla beszélnek, aki már a világgal teljes egy… Róla, hogy árvábbak most lettek igazán. Az idő öléből csak az árnyék lelke esik meg rajtuk… Talán ez tudja még, e pontos lépés, mely mindig visszatér, hogy élnek… És összenéznek és látom a kidobott világ értelmét s a rendet is csak ők… Egyedül a kiszórtak értik, kiknek testvére a rothadás, a rozsda, szú, penész… S közéjük állva, rám fénylenek és iszalag koszorúban mintha értenék e jól tagolt és tiszta csendet, mely gazdagabb és biztosabb, mint az A és Z – közé vert szótár és kezünk alatt a megadott szöveg…