És Ródosz oly messze-messze

Nem lakhatom Ródoszban én. A szegénység és a magány – szívemen túl – ideszegez; húmusztól nyúzott mészbe, melyen nyomod, akár kezed egy fán vagy virágon a legszebb botanika. Nem lakhatom Ródoszban én… Kövülő testem tündöklő része te, te szólítasz és itt fog ez a dél… Tömlők helyett hordót abroncsozok… Hideg szüretre készülök, melyből a legszebb fürt kihullt és elgurult a szem… Nem lakhatom Ródoszban én, csak öbleinket járhatom és nádból rakhatok ötös-sípot… Hajóm?… Szerencsés égi nép… Hajóm csupán a képzelet… Innen át oda, fenyves tetőről párducgalócás szurdokon s tarisznya, balta, bot… Csak este ne!… A zengő öröm vad érc-dana! Serceg köröttem már a föld s ha éri a kapa, a vas rám jégszilánkokat dobál… Zörög, pereg fáidnak lombja és ágas botanikánk dúlt hálójából nincs aki kibont… Magány, szegénység és jeled hegyes gyökérrel mind ideszegez, húmusztól nyúzott mészbe s Ródosz oly messze-messze. Dermedt hullámokon állok az őszi hegybe…