S mert az még nem honom

Érzem, tudom, hogy nem a szél, a fa amikor megremeg. E borzongás úgy szíven üt, mint a forró, tiszta menny. Színe is más… Hangnélküli, de átremeg a véren és tovább onnan, ahol gyökér nélkül élnek fügék és naspolyák s átadják más hullámaik alattuk annak, aki áll. Érzem és elejtem mindig e kék percben a ceruzám. Nem engedi, de részesít egy gondolat, hogy fogjam e fákon át rezgéseit egy belső, messzi hatalomnak. És kezem végighúzom a törzsek még élő ajtaján. Tudom, talpam alatt, de sejtem is másik hazám. Ritkán, de egyre többször már úgy hozom magam közénk, mint az óceán öléből fölcsattanó halak, s mert Az még nem honom, ülök durva kövem előtt és szívom a megszokott, de egyre fojtóbb levegőt…