Pengetik ovális lantjuk

Tudom… Látom… Itt vannak mind… Tarló fésüli át a képet. Kibontja lényegéből azt, ami küszöbig hozza az egészet s a nyárból és nyárfákból némán kilép az elrejtett közérzet. Nem is tündérien!… De mint a kés átszabja s fák, kazal lényünkben ébred. Szárnyakkal új alany… S közegük elhagyva, ekként mást teremtenek. Lapomból vissza se nézve sorok közt húznak új eget a nyersből lényegülve át… Maguk, magunk se tudjuk, melyik a világ?… És merre rejt? De pengetik ovális lantjuk a kazlak, a nyár s a fű szénába átrepül fanyar, zöld illattal. Színét már ekként érzed és nem szemed! S míg ott a hold a fényre koplal, megüt az érzékeny tudás s mint kezedben e fehér lapok betéve, ők is összehajlanak s hogy tájuk érzed, már el nem hagyod…