Tudása titkon ehhez nőve
| Ami volt, már rég tudom, marad, |
| csak láthatatlan mappa rendezi. |
| Csendet sugárzó nagy lapok alatt |
| élnek leglényegünknek sejtjei. |
|
| Magunk, ha alig is, de sejtve, |
| így épülünk közöttük állva. |
| Nem is tárgyai, de teljes valónk |
| oldódik át egy mélyebb tájba, |
|
| mert jelek között jár, aki él. |
| nyílik, mint virág és megérzi |
| jelenben még, de már jövőbe, |
|
| ahogy a legnagyobb csillag alatt |
| egy érzékeny tudásnak lesz a része, |
| mely magán át látja azt a tengert, |
| melynek nincsen se partja, szintje, mélye… |
|
|
A szépen túli messze
| Zöld és csontszín lapok… Én kedvelem |
| az élő és a holt virágokat. |
| Ők mindig voltak és vannak velem. |
| Beszélgetünk a Teljesről sokat… |
|
| És követnek, mert mind igen serény |
| a kérdésben s nem várva feleletre, |
| csak jönnek és fénylenek felém, |
| mert bennük a szépen túli messze, |
|
| s talán ez adja, hogy csak sejtve, |
| de érzem is e szirmokat kezembe |
|
| s e lencsésváltó szép növénytan |
| mögénk néz, de úgy, hogy megadja tán |
| kimondani a porzó idő szavát. |
|
|
A tárgyak közt nem is a szárnyak
| és visszaválaszolva, látom |
| a tárgyak közt nem is a szárnyak, |
| valami fény suhog a kis és nagy világban. |
|
| Mindig köztük és már hozzájuk szokva, |
| nem Azt, de ami lényegük… |
| Így nézem tollam vonalát… |
|
| Hogy honnan?… És ki adta ezt, |
| minden mögül ahogy kilépnek |
|
| ide e lapra is, hol otthon vannak, |
| betöltve házam és magányomat. |
| Akár a halak vagy a lepkék, |
| a soraim közt ők játszanak… |
|
|
Ahogy közelget
| Lakótorony helyett egy cella, |
| de magasan, fönt a hegyen, |
| magasan és oly magányosan, |
| hogy nem is én, a tollam fogja a kezem… |
|
| S ahogy közelget, veszem a ceruzám… |
| Nem is látom, mit is írok. |
| Megtelnek furcsa kézjegyekkel |
| a holdkoronggal préselt papírok. |
|
|
Visznek tovább és gyűjtenek
| Velünk telnek a dolgok és a tárgyak |
| s visznek tovább és gyűjtenek… |
| Egy teljesebb világnak léte reszket |
| üres szavunk, hátunk, szemünk megett… |
|
| Nyelvük – mert él, ki egyszer élt már – |
| szótárukba gyűjtik a csillagok. |
| S nem mérheti a gép, csak kergeti |
|
|
| Valami túli-túlon, vagy itt |
| e porszemen belül e dráma? |
| Itt döng a padló, csak szavuk |
| nem csattan át s nem áll a szánkra… |
|
| Ezt adni vissza, lennél legnagyobb… |
| Késsel állnak körül az angyalok. |
|
|
|
Árnyékán üresen
| Ami azzá teszi a jegenyét, |
| Több, mint a törzs és a zöld |
|
| tudás, mely mindent részeire |
| vág s kórboncnok asztalán az ige |
| nem suhog s hiába, hogy szétnyírt a fa, |
| árnyékán üresen megyünk haza. |
|
|
Áthajló ritka képlet
| Érezve még, de másképp tapintva |
| Majdhogy már egy… És ők szűrik |
| ki vágyik kertjeidbe vissza? |
|
E föl- és így kinőtt világ
| melyet csak rejt a forma, |
|
| s szemünk megoszt a nappal, |
|
| s e föl- és így kinőtt világ |
| kristály azon a tűzön át. |
|
|
Áttéve oly tájról
| Egy borzolt fény hegyes átlóival |
| kagylók, halak fölötti éggel |
| sokszor már majd az asztalomba nőve, |
| betünk közt húz a messzeségbe… |
|
| Ahol márvány partok csillámlanak |
| és ketyeg egy ismeretlen morze. |
| Őrtornya tükrén gyémánt – |
| jelét alig olvashatod le, |
|
| áttéve oly tájról a verset, |
| melynek nem volt s nem is lesz nyelve, |
| de zeng… S a legkisebben át is |
|
| hív – helyette szóljál –, mert kitárt |
| sugározza nyers mértanából |
| élő és teljes leglényegét. |
|
|
És ott lakunk tovább
| Az árnyékok népe külön világ?… |
| Elmennek ők is?… Mint álmaink… |
| Vagy maradnak mégis, valahol tovább, |
| mint elapadt medren a ladik?… |
|
| Állnak egy óceán s egy part között, |
| oly senki-földjén, amelyre tisztán |
| átvittek és ott lakunk tovább |
| velük és szemük szomorún néz ránk, |
|
| mint tökély az egyre csonkulókra, |
| mert emlékeznek és rettenet |
| a volt rózsái, ahogy látják |
| a napot s a kegyetlen dárdás eget. |
|
|
Egy üzenet
| Valaki forgatja füzetem lapját. |
| kristályokkal kezemhez ér |
| egy üzenet s áttenni volna jó |
|
Vakok nem ők
| Hová mennek, hová az álmaink? |
| És élnek-e tovább, hogy újra |
| átlépve kinyított kapunkba, |
| lehet, hogy így egész és ők ekképpen |
| szemük is mindig rajtunk tartják. – |
| Sok ismeretlen él a térben… |
|
| értik mind e láthatatlanok. |
| Ülnek körünkben, asztalunknál |
| s vakok nem ők, csak mi vagyunk. |
|
|
Már ismerem az órát
| A lepkék szárnya ilyen, de lehet |
| ki mindig pontosan… Már ismerem |
| az órát s ahogy suhintja vállamat, |
| leteszem ceruzám… Írni hogyan?… |
| kísértenek a legmélyebb szavak, |
| melyekre nincs se kép, se tárgy… |
| Csak érzed a metszést, amely mögött |
| egy lepkeszárnyon a Legteljesebb pihen. |
|
Kettős teremtés
| s a csillag is mi vagyunk |
| s már lépcsőnek lépked a mész. |
| s e tényben, hogy így vagyunk, |
| kettős teremtés tárgyain át |
|
Pengetik ovális lantjuk
| Tudom… Látom… Itt vannak mind… |
| Kibontja lényegéből azt, ami |
| küszöbig hozza az egészet |
|
| s a nyárból és nyárfákból némán |
| kilép az elrejtett közérzet. |
| Nem is tündérien!… De mint a kés |
| átszabja s fák, kazal lényünkben ébred. |
|
| Szárnyakkal új alany… S közegük |
| elhagyva, ekként mást teremtenek. |
| sorok közt húznak új eget |
|
| a nyersből lényegülve át… |
| melyik a világ?… És merre rejt? |
| De pengetik ovális lantjuk |
|
| a kazlak, a nyár s a fű szénába |
| átrepül fanyar, zöld illattal. |
| Színét már ekként érzed és nem szemed! |
| S míg ott a hold a fényre koplal, |
|
| s mint kezedben e fehér lapok |
| betéve, ők is összehajlanak |
| s hogy tájuk érzed, már el nem hagyod… |
|
|
Értelem szélén
| Erdő és nád között keskeny perem. |
| Rajta szobám, ahol lakom. |
| A hegy és láp titkait ismerem… |
| Az ég is itt lóg… Az ablakon |
|
| benéz… És ő a démonibb!… A sok |
| a semmiben gyémánt fúró forog |
| s azt is látom, a zöld halat. |
|
| Uszony-szárnyon repül, lebeg. |
| Értelem szélén erdő s a nád |
| között itt játszanak velem. |
| Labdázó delfin teste szánt |
|
| tükör-lapon és nem is verssorok… |
| A nagy öböl maga jön értem. |
| Az ég mögött meg is fogom |
| s mert órám áll, időnket is elérem. |
|
|
Az készül itt vagy…
| A pára lassan mozdul, indul… |
| A kék lustán lép át a zöldbe, |
| akár az értelem álom után |
| velem a hosszú, metszett völgybe, |
|
| amig világuk másolják a képek… |
| S közéjük lépve, nem tudom, |
| a most, vagy az elúszott évek, |
|
| vagy ami jön a jött után, |
| az készül itt?… Vagy bennem e délután? |
|
|
Egy gondolat sejtrendszere
| És mint az üzenet – egy magasabb |
| és messzi képlet lényege, |
| az anyagból a szerkezet ege. |
|
| Együtt ragyog a sok külön, |
| de oly rövid… S a szajkó hangja, |
| akárcsak hangszer, látható |
| a ránk mért aranyló magasba, |
|
| ahonnan most pereg az alkonyi |
| s a tér, a tönk, a tó, a tölgy |
| valami másnak lesz az otthona. |
|
| Uj formák belső, mély szava, |
| egy gondolat sejtrendszere |
| kristálya, mintha fénylene |
|
| a tárgyakból kibontja a jelet |
| s mit rejtenek, felénk dereng |
| vak kezünkből s betüm felett. |
|
|
Szirén-vers
| Hévíz tavából, mélyről, vízen át |
| nézem az éger fekete vonalát |
| s a pára közt suhanó fecskeraj |
| tükröm síkjára ahogyan lecsap, |
| megkarcolják s alattuk én |
| lesem, akár egy föltámadt szirén. |
|
| A csöndet kitölti s belenőve |
| határtalan lett most a tó. |
| a versnek is más lenne lényege? |
|
|
Újra csak átlényegülve
| Csak barna sziromféle leng… |
| Árnyéka?… Az sem a világnak… |
|
| Csak némák, de sohase holtak, |
| létük mérhetetlen gazdag… |
| S nézünk rájuk, mint kedvesünkre. |
|
|
Nekem sohase tárgyak
| Mert lelkük van, nekem sohase tárgyak. |
| Vadul kitettek az elmúlásnak. |
| Így sorsunkkal egy és kézhez álló, |
| ahogy titkukba von a háló… |
|
| És sehol sem hagynak magunkra, |
| mert a lényegest hordják karjukba |
| s a szintig hajolnak, akár a lepke-ég |
| s egy nagyobb óceánt húznak elénk. |
|
|
Mint itt e rönk és ott a rög
| Mi jogon vennéd magad külön? |
| Egy vagy a többivel s a többiből, |
| de úgy, mint itt e rönk és ott a rög |
| és rajtad át is az és ő köszön, |
| ami össze s egésszé fogja mind |
| a létezés belső és külső dolgait. |
|
Két vers, ugyanarról
| Mindig ők, mert itt vannak, tudom… |
| Párákban is mélyen alszik a fény. |
| Nem írhatón jönnek rejtett uton |
| s elénk nőnek… Egy virág áll elém, |
| szép álarca alatt is azzal |
| Magunk, ha alig is, de sejtve, |
| s már nem is tárgyai, teljes valónk |
| rakódik, épül egy tisztább tájba. |
|
Oly jó, hogy néha befogad
| Egy isten hazája ez a nádas. |
| aki nem ismeri a pihenést |
| s oly jó, hogy néha befogad. |
| Hallgatom és már-már értem |
| az érdes és tiszta szavakat… |
|
| Néha kék árnyékán megállok. |
| s egy éber, láthatatlan áram |
| tovább emel széthajló nádban… |
|
| Megyek a sásban… Mellemig ragyog |
| a harmat gyöngyös vértje. |
| Beöltözöm s e bajvívó mezőn |
| keresztet szórva földre-égre |
| Páncél-kesztyűben sujt rám tenyerük. |
|
|
Értelmét szólva
| E mészből, amit az idő árnyalt, |
| sugárzik valami szép erő. |
| Szárnya, mint szobor, hegyünkre nő. |
| értelmét szólva egy rendnek, |
| – De hol csírázik az a mag?! – |
| Fehéren fénylenek a tömbök |
| és suhognak egyre a mészkőfalak. |
|
Magunk biztatása
| Semmit sem tükröz vissza, |
| csak önmagát adja a nagy tükör… |
| Össze az sem ér, de legnagyobb |
| mégis és kör csak így az a kör. |
|
| Csak a van fénylik és titka |
| tündéri játék színfalak mögött! |
| Költők, nosza!… Itt harsog varázsa, |
| mint üllőkön szikrázik a csönd… |
|
|
A múlhatatlan
| Mikor végtelen lesz a csönd, |
|
| Csonkjaival s a gyökerek, |
| melyet a mélyben zártunk. |
|
| A múlhatatlan gyűl körénk. |
| Vert ágak, de göcsük ragyog. |
| bontanak ki az őszi napok. |
|
|
Negatív jellel
| Nagy ív, vad lendület, szeretlek, |
| akár a csillagot s a végtelent, |
| ahogy szívem és ablakom előtt |
| kezed a ritka semmibe vezet… |
|
| Ezt látom… Már-már foghatom |
| és mindig itt és ködön-napon át |
| az Isten mindig nyitva tartja: |
| negatív jellel néz a szemhatár. |
|
|
De honnan ez, ide?
| Nem fény ez, s ha fény, nem inneni… |
| Tört szobrokon ragyog, és néha |
| oszlop törzsén s e rózsaszín, lila |
| kísért… Tűnt korszak omladéka |
|
| Athén körül, vagy Cordobába |
| láttam… De honnan az ide? |
| Pincém körül valami cirreg, |
| s e fénnyel tágul a tó vize. |
|
| A halász érzi csak és tudja, |
| megérkezett… S hogy itt az óra, |
| indul a csónak… Fátylas uszony |
| viszi a zöld márvány-bozótba. |
|
|
A roppant maradás
A nemlétező elmúlás versei közül
| És vándorol a foghatatlan |
| titkával, hogy megérik majd a mag. |
| Tartjuk bár gonosznak, nem létezik, |
| csak mind szebbek lesznek a szavak |
|
| mikor szólítanak s magunk |
|
| oly áramot s érzékeny tudást, |
| mely mindent fogad és szólít. |
| A Teljes maga s rendjében mélyen |
| értelmesen tovább oldódik. |
|
|
| Az állandó tovább kezdete |
|
|
S mert az még nem honom
| Érzem, tudom, hogy nem a szél, |
| E borzongás úgy szíven üt, |
| mint a forró, tiszta menny. |
|
| Színe is más… Hangnélküli, |
| de átremeg a véren és tovább |
| onnan, ahol gyökér nélkül |
|
| egy gondolat, hogy fogjam |
| egy belső, messzi hatalomnak. |
|
| a törzsek még élő ajtaján. |
| de sejtem is másik hazám. |
|
| Ritkán, de egyre többször |
| közénk, mint az óceán öléből |
|
| de egyre fojtóbb levegőt… |
|
|
Éles pávakékbe
| Hosszú árnyék vág a dombra. |
| Vállamon mintha jegenye volna, |
| tartom kis présházak fölött. |
| Domború lapján rajzolja a zöld. |
|
| Ilyen az ősz… Poharam ívét |
|
| kéménnyel, híddal és rajtuk át |
| meg is mutatja másik oldalát |
| csillaggal s újra másik háttal. |
| Azon is árnyék jegenyefákkal. |
|
|
Annyira létezik
| Leírni nem lehet, annyira létezik |
| a részek és a teljes mögött |
| és láthatatlan szárnyakkal kinő… |
| Fénylik, mint szaharákban a zöld. |
|
| És cammog a beduin-képzelet. |
| Arany-por körülötte a világ. |
| Lekopott tökély telt romok felett. |
|
|
Lassan testébe nőve
Úgy szűkül a világ, hogy egyre hatalmasabb! |
Már-már kiléphetem a végtelent s a Teljest, |
megcsapolt föld és csillagok. |
S már Krisztus igéin, Kolumbusz reményein |
és Einstein álmain is túl, e ponttá se sűrült |
geometriában az Egésszel, lassan testébe nőve, |
|
És Ródosz oly messze-messze
| Nem lakhatom Ródoszban én. |
| – szívemen túl – ideszegez; |
| húmusztól nyúzott mészbe, |
| melyen nyomod, akár kezed |
|
| Nem lakhatom Ródoszban én… |
| Kövülő testem tündöklő része |
| te, te szólítasz és itt fog |
| melyből a legszebb fürt kihullt |
|
| Nem lakhatom Ródoszban én, |
| és nádból rakhatok ötös-sípot… |
| Hajóm?… Szerencsés égi nép… |
| Hajóm csupán a képzelet… Innen |
| Serceg köröttem már a föld |
| a vas rám jégszilánkokat dobál… |
|
| Zörög, pereg fáidnak lombja és |
| hálójából nincs aki kibont… |
| Magány, szegénység és jeled |
| hegyes gyökérrel mind ideszegez, |
| s Ródosz oly messze-messze. |
|
|
Így közelítve
| Nincs s szívembe szeget kalapálva |
| Dolgozz kegyetlen angyal, |
| Mint aki megjárta mind és újra |
| elébe állt és maga sem hiszi, |
| de tovább is csak rajta vihet át az út, |
| így közelítve emléked és valód, |
| nyitom, zárom előttem s mögöttem a kaput. |
|
Lettél a tüzes fő elem
| Mert vagy!… És ez adja itt |
| És ami e nyersen túl remeg |
| az oszló és osztódó világba, |
| fénylesz s idézve szíved tájait, |
| Oly nyers erő, mely éltet, |
|
Két áram sugár-körén
| – ernyőmbe fogva sugaradat – |
|
| mintha kihullott volna a tér. |
|
|
A világ így és ebben
| Nem tudom mi a közel és távol… |
| Lényed mint a csillag világol |
| valami sugárzó belső térben! |
| Itt és mégis iszonyú messzeségben |
|
| s e borzalmat feledni nem lehet… |
| A halált sem testünk méri ránk. |
| Rettentő képlet szaporítja a teret |
| s a világ így és ebben közös hazánk. |
|
|
Egyedül a kiszórtak
| Présházfalát iszalag futja. |
| Tört ablakon zöld koszorú |
| s mit fölvert, nádja, megőszült. |
| Lesárgult, törpült a dió, |
| a földhöz, melynek lakója lett… |
| a ház végében összebújnak. |
| Kiszórt árvák: csuprok, kaszák |
| és donga, drót egymást takarva |
| Róla, hogy árvábbak most lettek igazán. |
| Az idő öléből csak az árnyék |
| lelke esik meg rajtuk… Talán |
| ez tudja még, e pontos lépés, |
| mely mindig visszatér, hogy élnek… |
| a kidobott világ értelmét |
| Egyedül a kiszórtak értik, |
| kiknek testvére a rothadás, |
| S közéjük állva, rám fénylenek |
| és iszalag koszorúban mintha értenék |
| e jól tagolt és tiszta csendet, |
| mely gazdagabb és biztosabb, |
| mint az A és Z – közé vert szótár |
| és kezünk alatt a megadott szöveg… |
|
A messze is veled
| és olyan távol vannak a fák, |
| fehér és jéggel csipkézett |
| felhőknek látszanak a mandulák… |
| Nem felhők, szerves talaj |
| amelyen elsüllyedt a zöld, |
| csilló homok-táblái között. |
| És messze, még messzebb az oszlopok |
| s a lépcső, melyen a föl és le is mehet… |
| És állnak-e?… Vagy épp csak ködlenek, |
| melyeket kezed naponta megfogott. |
| De rajtuk át e jellel nő tovább |
| a látható s az elrejtett világ. |
|
Hálója itt lobog
| Bevonja mind, amit talál. |
| A felhő eltéved a fák fölött |
| s vadászni már bagoly se száll. |
|
| Kéményben ül kormos keretbe. |
| Rólad tünődik?… Avagy rajtam?… |
| S míg zúg a poszméh helikoptere, |
| ajtómba állsz… Fénylik az ablak, |
|
| a fába metszett és nem árnyék, |
| de túli-táji csillogás ragyog, |
| amelyben – akár ha odalátnék – |
|
| az álmok népe mintha élve |
| labdázna emlékek kertjébe |
| s a labda átszáll, hálója itt lobog. |
|
|
Visszatéréskor
| fölnéz… Aztán helyét keresve |
| indul s e kettős némaságban |
| – Együtt néztük meg Granadát? – |
|
Egy ötödik évszak
| Rám, aki gondol, nem ember az. |
| Valami érzés, mely bolyong, |
| mióta nincs semmi vigasz. |
| Egy ötödik évszak klímája fog. |
|
| Olyan derű, amelyben méla |
| s nagy ritkán megemelve, néha |
| a lánc alól valaki néz rám. |
|
| Tűnő vonás hullámzó tükre |
| suhog, mint parthoz a homok. |
|
| Fekete sziklák horgonya fog. |
| Fénylik a lap, ujjamon át |
| üzen és hallgatom szavát. |
|
|
Mert ami lehetetlen
| Lehet, csak Granadában jársz talán |
| vadul-zöld ciprusok alatt?… |
| Mert elmentél… Ezért oly némák |
| és sárgák e rózsaszín falak … |
|
| Sárgák, de most is zöldre válva |
| Fra Angelico fest e fákba |
| az udvaron a rózsáid között, |
| míg te Velencében megállva |
|
| a nagy, piros torony fokán |
| tünődsz, alig gondolva rám… |
| De este, tudom, mikor a hold sajog, |
| elindulsz, érzem, könnyű gondolán |
|
| felém… És lehet, hogy máris itt? |
| Mert ami lehetetlen, foghatón |
| nyújtja kezét s szólítva, újra hon, |
| árnyékod ajka mozdul a falon. |
|
|
Öt érzéken túl
| itt suttog Dionüszosz ajka. |
| Este, mikor a lomb vállamra üt, |
| egy érzés ül mellém a padra. |
|
| A kőlapon tárul a barlang |
| s kilép, akiért itt vagyok. |
| Nem földi, de égi sem e hang, |
| inkább úgy, mint a csillag ragyog… |
|
| Ő szólít, mert ott járt velem |
| a sáfrány-színű hellén hegyeken |
|
| öt érzéken túl, mint a hatodik |
| hozza s átadva pincém kulcsait |
| körénk feszül a kőasztali kör. |
|
|
Mint tölgy mellén
| Nem a kétes távol peremén, |
| de itt, szétnyitva fátyolát, |
| völgyed ölén – mint ifjú pásztorok előtt –, |
| rég kóstolt tájadon megint |
| – idézni élő sejtek egét –, |
| s szirom ajkán, amit takart, |
| szép lényege fekete visszhang |
| szűk partok között… És almadin |
| kristálylapok tükrén lila |
| csermely csörög… És pengeélü hab |
| kék szirmok zöld bokraiba… |
| Gyémánt tövis, örökre már |
| s mely átölelt, most látom |
| pillás forrás-mohák és medvefű |
| szigetjén, ezüst gyertyán-liget |
| lágy fényében elcsattant villanás… |
| Testtelen, de lángjával mégis |
| fényesebb és szívem fölött, |
| mint tölgy mellén villám után |
|
Az arany-körön kívül
| zsongó törzsembe, örökre egyedül, |
| elszállt szárnyas lakóimat! |
|
|
Valami visszhang
| Csak valami zöld s valami dal… |
| Nem fák lombja!… A remény? |
| És e dal?… Sehol egyetlen madár, |
| de szól… Valami visszhang |
| e kietlen hegyen énekel tovább, |
| az a most sincs, sehol se madár. |
| A gyertyánfákban nő a zöld |
| Fénnyel kiteljesülni újra |
| adj szárnyat, mint a zöld. |
|
Ha éjszakát is hord
| de mindig szívig ért a szárny. |
|
| – Ilyen? – … Kérdeztek így… |
|
| szül… S adott is magából… |
| mint a test egykor a sárból. |
|
| De abból, csak te az egy, |
| ki szólít, hogy élni kell, |
| ha éjszakát is hord a menny, |
|
| Ám benne így… És ekkép a csont, |
|
|
Idézd reménnyel
| Táblát, ablakot rá isten se rakhat, |
| de az a sárga-rózsaszín ház kísért. |
| Az időben vissza |
a szépülő értelem megy |
| egyre-egyre érte… |
A tér megformált benne |
| a végtelen ez a sárga-rózsaszín ház. |
| Kék bárányfelhők ballonjai |
| Kék bárányfelhők ballonjai |
emelik sarkait. |
| Szélkakasa arany tollaival |
| elhomályosítja a csillagokat, |
| melyek kegyetlen földre vernek. |
| Vad szédület, vigyél |
s idézd reménnyel |
| és azt a megformált teret. |
| Nem kőből rakott |
emberré szülő házamat. |
|
Profán triptychon
Középső rész, egy még házzal
| Iszonyú délután… Szép rettenet… |
| Két tarka és egy fekete kutya |
| fogad a már kerítés-sincs megett, |
| ahol az útnak sincsen útja, |
|
| de rajta megyek, ahol a többiek, |
| kinyílik… Egy konty fészke libeg |
| kő szárfa-rámák közt zöld semmibe. |
|
| Bosch rakta kép… Madár kisértet, |
| Az idő nyers vázlata éget. |
| Tülök szavát bent jól hallani. |
|
| A vak tükörre sorba föltapadva, |
| most egymásután, akár a film |
| leválnak; egyik, majd a másik arca, |
|
| Kerek torony, szép fehér kályha, |
| tornácról rejtett folyosó. |
| Az elveszett gyerek csontváza |
| jegesen fénylik, mint a hó. |
|
| A mordály-csőben állatok s egy lélek |
| vonít zöld puskaállvány plüssén. |
| A pálcák lovakat cseréltek. |
|
Az egyik szárny, megérinthető talányokkal
| Gerendát bikavér?… Attól lehet… |
| A füstölőből most ki lép elő? |
| Kiknek talpától reng a mennyezet? |
|
| fehér és másutt csupa lyuk. |
| Font rácson át gyümölcsös?… Sírkert?… |
| Törzzsel-lombbal az álmuk |
| s nem hozza vissza semmi szent. |
|
| Hiába… Fejetlen mind a kettő… |
| Donát és Vendel és e festmény |
| kiszúrt szemén át dupla cső |
| és puskaport köp rám a fény. |
|
| Ez, vagy ezt sem?… S ki hagyta ezt, |
| az elvittek, sorba eladtak? |
| Kié volt és mért, hogy nem ereszt |
| a volt, e hely, az ablak?… |
|
| e pincék fölött is dohosba |
| megjövök. Beállok e semmibe |
| villogó fogak közt forogva. |
|
A másik szárny, csellóval, holddal
| Nézem helyét s hiába nézem, |
| hogy itt volt élő, ami volt. |
| Gyönyörű cselló bukdácsol az égen. |
| Száraz belén penget a hold. |
|
| s a hurkák füstjében megállva |
| és egyre kormosabb a szárnya. |
|
| Tatár, ha látná, megesne szíve. |
| Fekete angyal áll az égen. |
| Kit és ki őriz?… Nem tudja senki se… |
| Magam sem – hazám! – réges-régen. |
|
|
Lábamnál patkány
| Száz év után puha a zsindely. |
| Nincs mit fedjen, inkább lebeg, |
| vakszemű cetként úszik a tető; |
| földbe-fult falak, emberek. |
|
| Lenéz a nap az égi karsztról. |
| Süllyedt hajónak nézi, vályog |
| a téglák résein s az ablakon |
|
| És patkányokra lő a mester. |
| Kirakja… Icce-bort kapott… |
| Hajdan, ha nem volt negyedik ember, |
| ő lett!… És kártyát oszthatott. |
|
| Ében tyúkól, a zongorában. |
| Vak sár, vak cet között az óljuk |
| zörög s a nap az égi karsztról |
| nem is várja, hogy szóljunk |
|
| e versről is, hogyan került |
| e házba, padlóra szegezve. |
| Magam is mély és furcsa lázba |
| állok zöld tollal a kezembe. |
|
| a cet, hogy leng a padló, a falak… |
| A ház vagy én?… Ki búcsúzik? |
| Lábamnál patkány, hajamban halak. |
|
|
Mint az emberi történelem
| Mocsarán szivárog át a patak… |
| Az idő?… Ráér… Az élet, csak kísért, |
|
| s e gátja sincs, kereke volt, |
| döglött tavaszban vigasztalom. |
|
| Csúcsa a sarkcsillag maga! |
|
| ahonnan és ahová minden befér… |
| ujjcsontjaim fölött az ér. |
|
| réteges tőzeg szivacsába, |
| – mint az emberi történelem – |
|
| Mert olyan ez, ahogy letarolja |
| a tél, mindig visszajárva… |
| Versenyt ragyog a torzsa, |
|
| Közöttük ostor leng… Ahogy a szél… |
| Alattuk bedőlt kútgödörbe |
| nyakán a kolonccal, tágul |
| az elveszett pásztor csöndje |
|
| aki mindezt ide szögezte. |
|
|
Egy cella-térben
| A remetéhez járnak néha, de itt |
| vad szirt, kastély, torony helyett |
| magyar magány egy cella-térben |
| s ki számolja a versek szavait? |
|
| A kastély tornyán valaki sétál. |
| Ősszel, mindig csak ősszel látom. |
| Átlép egy tiszafáról s föltűzi |
| forgóját és csak megy tovább az ágon. |
| Leírni nincsen rája tinta, |
| a tornyon át hová megy vissza… |
|
|
És györök felől
| Ott ültem, faggatva a jósdát, |
| s most itt ülök Pannóniába. |
| Ciprus helyett a jegenyék |
| és tenger helyett a tó világa. |
|
| Delphi kisért s az őszi nap |
| és szíven üt ez a magány. |
| fénylik… Suhog a kaszaélű szárny |
|
| s a jósda is: – E tájon mindig így lehet… – |
| A borbogár gyászával tölti poharam |
| s nagy este jön, látom, házam felett. |
|
| Este és holdtalan, csillagtalan. |
| Nem látom azt sem, mit írok. |
| És Györök felől kabóca-dallal |
| a tollamig fénylenek a sírok. |
|
|
Kívülről fénylik
| Erőltetett… A dal sem igazi. |
| Konzervgulyás, birka helyett. |
| Mintha lopnánk és kés fojtaná |
|
| – Batárok, puttonok, hová?… |
| Látom, vagy láttam szárnyatok? – |
| Egy óriás pillangó himpora |
| messzi magasból még ragyog. |
|
| A tárgyak arca és az emberé |
| korváltóba, tudom, kopott. |
|
| egy kép elé, bámulni azt, |
| hogy szüretel, ki szőlőt se látott. |
| Kívülről fénylik, nem belül. |
|
|
Farkas helyett
| Zöld rácsait átrendezi a hegy. |
| Az évszak is kezére játszik. |
| Sárgára mossa át a permetet |
| és mész, kavics és csont csillámlik, |
|
| s jönnek a nagy hegyi gigászok. |
| Szakálluk szél, hatalmas lábuk |
| Teli szivacstól görnyed hátuk |
|
| és fuldoklik a völgy… Amott |
| csontig vágott sebet kapott |
| vályog falán a zsuppos bárka. |
| Alighogy áll a sárga árba. |
|
| Átrendezi a rácsait most újra. |
| Szép rőtről csupasz venyigékre |
| s farkas helyett az ember és agancs- |
| talan jön le a szarvas télre. |
|
|
Ekként kicsit
| Maulbertsch innen nézte le |
| és egünk Sümegre tette át… |
| Ott látom ezt a balatoni fényt, |
| az színezi a nagy-templom falát. |
|
| Halászaink már észre sem veszik |
| János és Józsefek feje fölött, |
|
| A megnyilatkozásnak fénye is |
| az arcokon, akárcsak ott, |
| s az osztrák ezt látta és a létrán |
| gyorsan borz ecsetet fogott. |
|
| Ekként kicsit magyar remek |
| Rideg kanász, menyecske és halász |
| így lettek szentek, angyalok. |
|
|
A szántódi révre
| Északról még fénylett a Lilla név |
| és esküre emelte két ujját Tihany. |
| Nézte Mihály és sóhajtott, – soha – … |
| Megingott és indult a rév- |
|
| hajó: Szántód–Tihany, Dorottya–Lilla… |
| Nézte könnyel a tengernyi tavat. |
| Sirályok fénylettek latin-lila |
| felhők között, mint háfizi szavak |
|
| s kápolna és mocsár között a rév, |
| a mindig szent, mert átemel! |
| Táncolt a lapát-vitorlán az ég |
| s hívta Somogy méhes erdőivel. |
|
| Kongott a híd, a tölgyfából rakott |
| s lovak, disznók közül kilépve |
|
| s tűnt kócsagokkal az a szó és az a rév |
| vaskompok oldalán ragyog. |
| Széphalmi úr, Dorottya, Lilla él! |
| Hozzák-viszik nagy hófehér lapok… |
|
|
Jelenés?
| s átlátszó, rezgő mozaik alatt |
| döngött, mint méh a bika szarván… |
| És egybe-olvadtak Bizánc és Granada, |
| törzsek és táborok – virágok, harcterek |
| a barlangtól e papírlapig, |
| s mögöttük zebranyáj üget… |
|
Dunának, Oltnak?
| Hazám az is, mi rég halott… |
| Beitta agyam és a szívem. |
| A földje él talpam alatt. |
| Szablyák villámlanak az égen |
|
| és fényüket feledni soha… |
| Igák súlyát, azt sem lehet! |
| Egy pásztor tülkéről ébred |
| könyveim között Napkelet. |
|
| Képek, melyekről ifjak álma |
| talán, ha kél, még ezután. |
| Nem szégyellve apáik múltját, |
| legszebb virág lenne a fán, |
|
| melynek szirma alatt felnő |
| s új korszakot nyit majd a szárny, |
| mert oly avas, hogy – Dunának, Oltnak? – |
| A világnak egy a hangja már! |
|
|
Repülőnk találkozik Don Quijotéval
| Mint zöld bársony a császár előtt |
|
| Narancsfák s oly sötétek, |
| hogy Afrikát idézik és a mórt. |
|
| s egy gólya dárdája feszül |
| a szélmalmok kör-bástyáira. |
| A lovag álma meg egyre följebb |
|
| talárban úszik már velünk. |
| Két légcsavar előtt gebén… |
| Ó, drága, bátor Don Quijote, |
| törékeny gyémánt, tiszta fény, |
|
| Hogy lássalak!… Azért jövök |
| s már tépett sas, felhőnk alatt |
| zuhansz jeges sziklák között. |
|
| A tíz malom szunyog se ott… |
| Por-négyszög csak az El Escoriál! |
| De Téged kocsma, sár újra emel, |
| mint sárkányrepülőt a szárny… |
|
|
Spanyol füzetemből
| Aranyból verve dől a tér. |
| Vissza kalásza veri a fényt. |
| Magányos pálma áll a közepén; |
| bíbor és fekete történelem |
| sötétzöld szárnyain lebeg… |
| Két jámbor szent, egy izgága bölcs |
| trágyában és a fényben állva |
| Kaktusz-karámban narancsliget. |
| Tüskék mögött az ember, állat. |
| – Tanya ez itt?… Vagy maga a világ? – |
| Nem is látom már Andalúziát… |
| Követ a kép: – Kaktusz-karámba!? – |
| S szöknél… És átjutsz Afrikába… |
| A toreró kocsmájában egy este |
| szikrázó bort kaptam… Akár a vér!… |
| s az asztalon fehér kenyér. |
| Templomban se ily tiszta áhitat |
| s poharam, mint kelyhet, e fényen át |
|
A nagy tabló
| Ezt vártam én… Már régtől ezt a percet, |
| hogy lábam szikládra tehessem, |
| Hispánia… És titkon – bár reméltem –, |
| nem gondoltam, hogy ezt megérem, |
| hogy itt az Alcázár tövében |
| próbálgassam a toledói pengét, |
| mint egykor Zrínyi; nem itt, de ott |
| a tüskevárak közt, ahol lakom: |
| Babócsa, Berzence s egy tégla-vár, |
| mit széjjelverni kész német, tatár… |
|
| Most itt magamból kilesve, |
| nézem várkastélyodat Toledó. |
| Vörös szikládat, gót bástyáidat |
| s ott lent a San Martin hidat… |
| De más ez így!… Együtt és romtalan! |
| Ahonnan jöttem, a magyarnak, |
| mit érez itt, kimondhatatlan, |
| hogy mindig csak a tűz s acél… |
|
| Nézem e pengét… Hozzám beszél!… |
| Nekem és nem e vásári népnek: |
| – Te tartasz most! – De én tartottalak! – |
| És míg kosarában kezem ég: |
| – Hallgass! – súgom. – Szép volt, de már elég |
| a Zrínyi-sors, Balassi-tánc… – |
|
| Folyó ívében büszke Toledó |
| ne pengéd, Grecót küldd nekem!… |
| Házát is láttam… Még Krétában, ott |
| s gályás Velencét is, ahol lakott… |
| Egy régi ismerős Pannóniából |
| áll itt műved csodálva s városod, |
| s ahogy Orgaz fölött rámnéz szemed, |
| amely szablyát alig, de ecsetet, |
| s a nagy tabló sziklát-lelket ragyogva… |
| Hadd térjek így, Veled, honomba! |
|
|
A Giralda alatt
| Egy sekrestyében több van itt, |
| mint amit meghagytál nekünk |
| füstölgő magyar történelem, |
| szennyezve hazát és egünk. |
|
| Kövek?… Csak föld alól… S lókoponya; |
| cirógatlak, de itt ragyogva |
| töretlen úszik Krisztus, kagyló; |
| arany horgonyt vetett a flotta |
|
| és fényben tobzódik Sevilla. |
| Kert-tükrű, kékszemű folyón |
| a hold nekem kétágú villa |
|
| s nem vízre, de szívembe verve!… |
| És azték-magyar vér csorog |
| a fényes, hűs márvány-erekbe, |
| mit ránk mértek a századok. |
|
| Állok a pajzsos Szűz alatt. |
| A mór torony fölött forog… |
| Most vált a szél!… Nyakat fölszegve |
| lesem s körben magyar Kolumbuszok… |
|
|
Levlap Granadából Baranyába
| Igen… Ide kellett a pénz! |
| fénylett a kereszt s az arany |
| Madridból átfolyt Flandriába. |
|
| Kert és ötvös… Soha egy végvár! |
| És várhatta Lajos király. |
| Az folydogált, csak a Csele |
| s fénylett a baranyai táj. |
|
| És lőn!… Bizony, hogy lett csoda! |
| S melyik nagyobb?… – Hogy itt vagyok, |
|
| mert kelet jött otthon is! |
| Dráván a híd s nagy mozaik |
|
|
Magyar 17. század
| Itt állt az erkély… Rajta állt |
| a Múzsa s míg nézte a tájat, |
| nem Vénuszt, kérte a halált |
| s körülfogták másnap a várat… |
|
| Ha fölnézett, már ő sem látta Őt. |
| Szíve fölött csak falba lőtt golyót. |
| Petrarca… Dante?… Kis jobbágy-sereg |
| s had-mérnökének versbe szólt. |
|
| – Úgy rakd a templomot, hogy védje… |
| Szentélye legyen várunk vértje – |
| s ahogy kinézett, máris látta, |
| torony helyett hogy épül bástya. |
|
|
| Fegyverkovácsokkal hosszú vita. |
| Farkasveremben rövid muzsika… |
| Egy könyv… Egy iskolának terve |
| és sok arany… A Porta és Velence… |
|
| – Török?… – Tatárok! – Már repült. |
| Fürjek fölött patkó és csalogány. |
| Forgóján harmat s vér nyoma |
| s mintha hollót vinne a buzogány. |
|
| Már életével kifaragta azt, |
| de dalmát mestert hozatott. |
| – Oroszlán fején legyen a lábam! – |
| Vésette így a szarkofáglapot. |
|
|
Egy rom-kertben
| Sarokkő volt és szétesett… |
| Oszlopfej-rózsa?… Elrepült… |
| Hogyan koccintsak veletek, |
|
| e parlagi, vad reneszánsz |
|
| akikről egyet-mást tudok. |
| Sarkantyútok még pengetik |
|
| S e kút?… Mi volt a harc után, |
| ha véres volt s lyukas a vért?… |
| Mit nem adnék, ha tükriből |
|
| és az a jel, mely hirdeti: |
| sarokkő, rózsák, oszlopok, |
|
| egy elveszett kor küszöbén… |
| fölvirrad-e még az a fény? |
|
|
Pontosan talál
| Kinyítják éküket a vadludak. |
| Seregély-fátylon érces gágogás… |
| – De hol még a szüret? – Lúdbőrös fürtsorok |
|
| ahogy vonulnak rom-várak felett |
| zengő haddal, mint a történelem, |
| mely szüretet itt sosem engedett! |
| Sárkányfejek a kőcímereken |
|
| s izzó golyód is falba csap. |
| Nem érlel!… Bemérten talál |
| s pora, mint füst, pincénkre száll. |
|
|
A murteni toronyból
| Itt verték a mocsárba a svájci parasztok a burgund |
| Zápolya Jánost s fő-zászlósurakat, lovagokkal |
| nyomtak a káka közötti iszap sürü, barna levébe… |
| Vitte a hírnök s Fribourg városa zengte tovább már: |
| – Nem uri kard, de a nép keze védi ezentul e földet! – |
| Mind, ami nem sikerült Dózsának, e dombsorok alján |
| győzött!… Büszke szabadság síkja ragyog föl e várra!… |
| Állok a murteni bástyán… Lengnek a kantoni zászlók. |
| Fényben a hattyu s gyász szine csattog: Dózsa–Temesvár! |
| s túl a hegyen erdők parazsából lángol a trón rám… |
|
Kocsma-cégér
| Megdermedt idő… Tovább se lépett! |
| Kör-őrtoronyban íj ívén a pók… |
| Jeges hegyek… Zord vertikális képlet |
| s zergét szőtt szőnyegen hajt a kopó. |
|
| Medvén alszik az őr, kezében jegy. |
| Sólymokkal játszik tornyában a pap… |
| Ki jön s miért, nem figyel… Egyre megy |
| s arany zsinóron bíboroskalap |
|
| fityeg a sekrestye gót ívibe |
| s az ujjaim között csobog a kút |
| gleccser-tejből leszűrt hűvös vize, |
|
| hogy véle oltsam gyomrom, homlokom, |
| mert nyársba húz a perc, rámsujt a kő: |
| kocsmán Mohács évszámát olvasom. |
|
|
Szent-Gallen alatt
| Mint egykor azok, akiktől származik, |
| végigszáguld… Szent Gallennél kinéz: |
| Áll-e az a torony?… Zöldell a réz!… |
| S az a lovas, az int, mert ott lakik… |
|
| Ő int, mert itt maradtak csontjai |
| s hogy itt vagyok, hűségesen kisér. |
| Egyenes ágon hullámzik a vér. |
| Ép ezer év!… Ki tudna ellentmondani?… |
|
| Ily távlat fénylik!… Nem a Jungfrau |
| s a pusztáról ki jött, tünődve int, |
| forgatva sorsa kódex-lapjait, |
|
| mely egy azzal s azokkal mind, akik |
| már látták s bár toll nélkül, de rendre |
| emlékeznek nagyobb s magyar hegyekre. |
|
|
A vándor elhagyja Helvétiát
| Kolompolj tisztes, lomha unalom. |
| Nagy tőgyek úsznak hersegő fűben. |
| Nem vér, zöld trágyák langy lepényei |
| hizlalják földed, kék Helvétia. |
|
| Béke és pénz, tőgyes felhők hona |
| hová visz, mely hágók fölé utad? |
| Kanyargó milliók betonba, de |
| légylepte milliók csontvázai és |
|
| sorra vesztett csaták szent síkjain |
| mocsár… Huszárvár… Magyar martalék |
| s nyakalt fejek szájából ostya-szó: |
| – hazám – … S tört szablyák érted is világ! |
|
| Fagy és szél véste zord szoborcsoport, |
| Alpok, egy beteg kontinens szivén |
| ragyogsz…Hókeblű márvány, ég veled! |
| Kolompolj hizlalt, tőgyes unalom. |
|
|
Ez formál, oszt
| szemében sarki táj ragyog… |
| Így látom ezt az őszi fényt, |
| s benne, amit majd itt hagyok. |
|
| kék távlatok jelrendszere |
|
| Ez formál, oszt szívet, hegyet |
| s gyűrt rétegekkel az idő |
| feszül, vetődik, betűmre dől, |
|
| – Mi látszik még?… És ki marad?… – |
| Vad jéghegyek villámlanak |
| s tüzükből, mit itt hagyok, |
| lyukas salak… Az sem ragyog… |
|
|
Ahogy süllyed
| A légnyomás kék tűje szívemig |
| feszül… Arany időm repül. |
| Sötét, már tudom, ez a tét. |
| Süllyed s a kert füsttel telik. |
|
| Az ablakon bevág, amit magam |
| szítottam s mint a mérget nyelem… |
| Rajzomról almafa tört vonala |
|
| Rajzok, szavak édeni vadonán |
| hüllők… Toronymély mocsár |
| s ahogy süllyed a lélek és merül, |
| a krétakor iszonya visszajár. |
|
| rajzolja azt az oly biztos jelet. |
| Végigcikáz az őrült grafikon |
| villámhegye fejünk felett |
|
| feszül… Kozmikus vihar terül, |
| sötét… És tudjuk, mi a tét s napunk |
| bár áll még, a létezés kihül. |
|
|
Mélyebb lényegét
| Nem is a hőség… Mélyebb lényegét |
| mutatja meg… Szövetkezett |
| s mi eddig volt szemünk megett, |
|
| kilép a héjon, csonton át |
| s repül a zöld ajtót kinyitva. |
| Barlang öléből fénylik a világ |
| s a démonin sugárzó tinta |
|
| és vele száll, egyetlen szót sem írva |
| a toll, érintve mind!… Vagy ezt se?… |
| De ábrák kongnak kék lapon |
|
| és tisztán lép ki az a minta, |
| amelyről másol az élet egyre, |
| teljes világgá mindent vakon. |
|
|
Mintha szólítás szólna
| A szántásból kitört a zöld. |
| Közüle mintha szólítás szólna, |
| hallgatom és hallgatja a föld… |
|
| Már helyükön nem is a jegenyék |
| s a pára rettentő csendet hordva |
| e hallgatásban a minden lényegét |
| hegyem körül szótlan kimondja. |
|
|
Mert benne élnek
| E végtelen köd és sejtelmei |
| oly biztatón és jól szemlélteti… |
| Ezért, hogy kedvelem, mert benne |
| élnek időnk s a tér szellemei! |
|
| Kihaltak a hegyben a tehenek, |
| s békéjük megszentelt varázsa, |
| mint aranyló flamingó libeg-lebeg |
|
| Hogy ekkora magányt hogyan lehet?… |
| Csak nőnek tetőmre a hegyek |
| s a fáim, kiknek, akár az atyjuk, |
| rám villantják süket zöld malasztjuk. |
|
| Nem volt már más, kiálltam |
| s a hegyről hangosan szólva |
| már vele és veled voltam. |
|
|
Bontom köztünk
| kenyeret kap vagy paprikát… |
| Így élek, zord sziklák közt járva |
| és hallgatok; akár a fák. |
|
| Növényeket, – mint más a gyermekét – |
| tartok és egy fedél alatt |
| lakunk, de úgy, hogy egyre |
| bontom köztünk a falakat. |
|
| Zuhog a langy eső a fákra. |
| Zöld kagylóból néz az új világ |
|
|
Versformák rajza fog
| Uszályok járnak már csupán |
| s alig látszik Fonyód kettős hegye. |
| a vasbordák borsózó semmibe. |
|
| s a többi is… Habos turzás a strand |
| s kagylókkal jön a vershozó idő |
| az égerek és nádasok alatt. |
|
| Iszapból fénylik és suhog |
|
| Kilép és bronzabb, mint a naspolyák. |
| Füzetlapról versformák rajza fog |
| s kezembe adja azt a ceruzát. |
|
|
Eléri fáját mégis
| Az őszi zümmögést is kizárva |
| nem hallom, látom, ahogy a tűzfal |
| szikrákat szórva eget köszörül. |
|
| Ablakom tükrében őszi lepkék |
| gyönyörű szárnyán csapkod a nemlét. |
| Üvegen innen s kék szárnyon azon túl |
| egy távoli harang szava kondul. |
|
| Moccanatlan most a tájék. |
| Eléri fáját mégis az árnyék |
| és egyre csak hosszabbra nőve, |
| átmegy egy másik legelőre. |
|
|
E nagy családnak
| A végtelen szól, mindenből a végtelen… |
| Magunk is így, e nagy családnak |
| részei már, egy rövid átmenettel; |
| amíg lágyan kinőnek mind a szárnyak. |
|
| Megjöttek… Ceruzámra ülve |
| itt van a nagy zöldszárnyú szöcske. |
| Sarkantyúját feni… Mit kezd velem? |
| Szárnya alatt pihen a kezem… |
|
| Kertem óriás zöld kalitka |
| s szabad rácsok között szép látvány, |
| ahogy piros szöcskét vadászva |
| fű-dzsungelben kapkod a sok sármány. |
|
| Szobámban egy nappali pávaszem |
| mind többször csak elém libeg. |
| Aztán eltűnik, de másnap újra |
| s van úgy, hogy zöld füzetem lepi meg |
| sötéten s mintha szavakat keresne, |
| csápjával tapogat a versbe… |
|
|
5×4
| Zörög a levél… Csillan a harmat, |
| napozni most jött ki a gyík. |
| Lüktet a torka, kék hasa… |
| Alszik s tán rólam álmodik… |
|
| Aranyfürt virágtól sárga a hegy. |
| A szüretről beszélnek biztosan. |
| Díszíti őket boróka bozótja. |
|
| s az élők majd vállamra szállnak. |
| Egy vándor füzike s tücsökmadár |
| villantja tollam és a nádat. |
|
| A szürke-kék előtt jeges-sima |
| a víztükör és benne fürdenek |
| a fák és Badacsony, mint kék hajó, |
| árnyékával érinti kezemet. |
|
| Telten ragyog és minden oly meleg, |
| mint Paganini hegedűversenye. |
| Játszik szikráival mező, a tó. |
| Érett vággyal lobog, mintha intene. |
|
|
Elvont és mindig más valót
| Kárminlilán tört ránk a zúgás |
| és jégtől fényesebb eső szakadt, |
| majd kékről tűzpiros kagylóba |
| szedte a tó a kis hullámokat. |
|
| Az őszi hegy puha és hallgat |
| gyümölcs ízét, virág színét |
|
| Szép a kék füst gyönyörű fátyla |
| s az őszi okker-ragyogásba |
| mintha egy tündér haja szállna |
| e Botticelli rajzú mandulásba. |
|
| Pikkelyes vízen a felhők rajza |
| hosszú és éles ábrákat vágva |
| elvont és mindig más valót |
| suhint a szeptemberi lázba. |
|
| Mondhatják, a legszebb te vagy, |
| s tükröd ezüstje él a tó vizén. |
|
|
Csak a sarkcsillag
| Fügefa előttem… Mandula mögöttem… |
| Ülök az esti fekete zöldben. |
| Áll még a szőlő, holnap szüretelnek. |
| Zengnek a kabócák szurokszín csöndben. |
|
| Iszonyú sötétben kis fehér bárka. |
| Csak a sarkcsillag vigyáz a házra. |
|
| Diófa csontváz szinte feketén |
| Alatta, majdhogy rajta át az út… |
| Kiszórt kismacska vacog küszöbén. |
|
| Reggel már bejön a köd, köszön. |
| Térdig harmatban nyitok kaput. |
| Csepeg a lugasról, ahogy megyek |
|
| Elmentek a szüretelők. Csak ketten |
| maradtunk pincebolti mélyben. |
| A fölrakott prés csepegése szólít: |
| – Ketten?… Egyedül állsz az éjben! – |
|
| Három szem szőlő… Ennyi maradt! |
| a kert s az ősz utolsó napja, |
| mint elitéltre a gilotin. |
|
| Vattás párában prést mosok. |
| A must nem mozdul, hallgat. |
| ködhegyek lent és a magasban. |
|
| Sirályok voltak itt… Helyettük varjak |
| csapnak a friss, szántott mezőre. |
| Csillámló szárnyukon néz át az ősz. |
| Tegnap jött föl a hegytetőre. |
|
| Beethoven, bor, versek és ősz |
| s úgy zörgök már, akár a kóró |
| a stiglicekkel téli szélben. |
|
|
Kőasztalom szélére
| és sárkányból Vasarely-lapba; |
|
| fürdenek lila felhő-cetek… |
|
| Mikor kikötnek mind a csillagok, |
| a terasz mély csenddel telik. |
| A fény megpengeti és illatot harsognak |
|
| Ismét egy nyár, alig van fecske már. |
| Ha házam előtt egy-egy elsuhan, |
| szárnyuk idézi ifjuságomat. |
|
|
Hegyi napló
| Irtják a szőlőt… Fejsze, méreg |
| szövetkezett, hogy gaz legyen az Éden. |
| Szín, illat, zamat helyett |
| bódék mögött isszák a rövideket. |
|
| Elment a dédi és kihalt a szőlő. |
| Az unokának kell a szebb világ: |
| a sörbe rum, csárdásból rumba, |
| s mint kutyát vezetik a szalufát |
| s nem bolha, a szú pattog benne… |
| Egy présház sem marad a hegybe. |
|
| Fújja a sárga gép a mérget. |
| Köröz az ész s lehull a fecske. |
| Rakódik, mint iszap, a méreg |
| s halál-fa árnya nő az Éden-kertbe. |
|
| Kezemben lengetem romantikád! |
| E kövön állt Csobánc úrnője és |
| patkók szikráznak ujjaim között. |
| Szakállas-puskát rejt a rés. |
| Kövén gyűrűm a hiteles pecsét. |
|
| Hajdan török s német fejét |
| verték szét, most meg Krisztusét. |
| Arc nélkül néznek a keresztek. |
| Vad utak szélén üres szentmisék… |
|
|
Átjön az üvegen
| Csak ezt látjuk s e látó vakság |
| kegyetlenebb, mint a hívő sorsa, |
| de ő sem lép tovább, a tagadó. |
| Az mennyet s ez csak port lát a porba. |
|
| A szürkeség a legkegyetlenebb. |
| Körülveszi most őszi hegyemet. |
| És minden színt magába falva, |
| átjön az üvegen a fehér lapra. |
|
|
Ez Árkádia?
| néha nagy agancsot talál. |
| Felszögezi a présház-falra, |
|
| Egyik alul, másik fölöttem. |
| Így lenne jó, ily egyszerűn, |
| ott lent is majd a földben. |
|
|
Tanulom előre
| Végül is ez marad, ami most. |
| Egyedül a hegyen bezárva, |
| tanulom előre… Csurog az ősz… |
| Hideg van, nagyon hideg a házba. |
|
| Nagy lesz az is és igen mély magány |
| és kulcsom se lesz a zárhoz. |
| Csurog a víz… Pálinkát iszom… |
| Keserű gyökér szalad a számhoz. |
|
| Folyik a víz az üveglapon. |
| Folyik ott is a fekete lapon |
| s tölgyfám dalát nem hallhatom… |
|
|
Bartók
Ágán az ölyv is elcsúszik |
|
Forrást hozó és kutak ostorát |
mélyen a legtisztább tükörbe néz |
Szent kávák moszat-szakálla közt |
Te nézel föl az elszórt szigetek alól |
s az is ki zeng a jég alól |
|
Fekete hegytől még sötétebb tengerig |
ha szárnyal fölsérti kozmoszunk |
s marad az éteren mint üvegen |
|
s alatta zöld gyepen a vad |
Szép homlokán agancsvillájú lant |
|
|
Vulkán már készült
| Róma… Virág pohárban, asztalon |
| s a kéz, mely gipszhez, vésőhöz szokott, |
| átesve gyöngéd, szép varázslaton, |
| elénk egy szál nárciszt hozott. |
|
| Beszélgetve, arckép arckép után, |
| míg zsongott kint a tiberiszi táj… |
| Így fénylett nálad minden délután |
| s a tél sugárzott, mint a nyár |
|
| telt szobroddal Cataniába, |
| ahol néhány magyar megállva, |
| néztük az Etnát… Kék-ezüstbe |
|
| vibráltak verseink s míg arcod |
| éle a hegyre érmet rajzolt, |
| Vulkán már készült, hogy kiöntse… |
|
|
Négy Vaszary-képre
| Kifordították sarkából a fényt, |
| eltűnt a zöld, haldoklik, ami él… |
| A röghöz barnul arc, s a rettenet |
| körképe dermed, tornyosul eléd. |
|
| Emberrel az embertelen vihar! |
| Mögötte vér, s a megmaradtak |
| iszonyát a hó kegyetlen tükrözi, |
| hogy fáj és ég e vászonablak |
|
| s jönnek-jönnek a keresztfákon át |
| a szíven lőtt, még élő katonák. |
|
|
| Lila, te éber és buja, te vagy |
| maga az édent rejtő sejtelem… |
| Színed még érzékibb, ahogy |
| fölnyujtod sápadt értelem |
|
| kontyán is túl a karcsú test |
| ingerlő hegyes ujjak közt |
| tartva puha, tarka cicát. |
|
| Féltő, kináló asszony-mozdulat |
| omlik, nyílik lágy kontúrok alatt. |
|
|
| Mint a Liguri-tenger, végtelen |
| s oly zöld a fű… Simán suhog a nyár, |
| fürdik a kék lomb és az égbe |
| alig remeg, kígyózik át az ág. |
|
| Küszöb padlóján fénylő mérlegen |
| virág s egy szép nő egyensúlyozik. |
| Tarka sziget, érzéki mozdulat |
|
| Nyitott térben fölröppenő ecset |
| elhagyta rég a földet és eget. |
|
|
| A pillanat lelkes leglényegét |
| nem is látva, de jól érezve csak |
| úgy dobtad föl, ahogy száll a madár |
| ágak között, lombok alatt. |
|
| Egy délután lebeg… Három kalap |
| s üveg-tiszta jelképpel a falak… |
| A zöldből az árad, ami park, |
| színek hangjával szólító szavak, |
|
| hogy mi a pillanatnak lénye-lelke, |
| az pirkad s rá már sose hajlik este. |
|
|
|
Fények idézik
|
Egry József emlékére
| Most zöld a víz… A felhők is zöldek. |
| Türkiz szigetről felszáll egy sirály. |
| Két rózsaszín, karcsú szirom |
| lila semmin feszesen áll. |
|
| Óriás kristály hajnali tüze |
| vakít s szobám faláról visszacsattan. |
| Fények idézik s itt a mester. |
| Egry ecsetje ég a napban. |
|
| kényesen lépked, mint a páva. |
| Emeli, csillan rózsa-kék szárnya |
| s csak a harmat szikrázik utána. |
|
| Gömb gömb után kék-lila zöldben |
| fölszáll a kert a pára szárnyán, |
| aztán meg vissza és köztük rezegve |
| kétsukknyi, gyermeteg szivárvány. |
|
|
Medáliák József Attila emlékére
| Kávéillatban Vénusz-Orion s lengő padok |
| a csillagok között… A korzón ezüsttől ragyog |
| az asztal s tányérjáról az arany fácán fölrepül. |
| Virág Benedekkel a házán rőt barát hegedül. |
|
|
| Vitáid, mintha ott se lettünk volna, |
| mondtad, mondtad s hallgatta a Duna. |
| Szerb Antal közbeszólt, de Gábor, |
| a hűs halász csak jött tünődve bölcs hálóiba. |
|
| Ki sem vetette… Nézte-nézte csak, |
| hogy vergődnek, mint fölhozott síkos halak |
| kegyetlen Rend sűrű kötésibe |
| szíved csomózva össze a szavak. |
|
|
| Cirkálók közt a delfinek mély mediterrán fényben. |
| Pálmák csúcsán a majmok meghitt bölcsessége… |
| Hallgatják, hogy dörög… A négus kincseit szedi…. |
| Friss húst hány a hiéna… Homokban hullák ezrei… |
|
|
| Szép Szó… Oly egyszerű… És itt e Rend a szép. |
| A szerkesztőhöz lépett Jékely. |
| Ott álltam, s láttam, ragyog a keze |
| s az Apotheozisnak fényei |
|
| a kézirattal már kezedben égtek… |
| Szégyen a minden letiportakért! |
| Múlt és jelen csörög a hosszú láncban |
| s lyukas zsebben nyitja a kést. |
|
|
| Fél évszázad… Megváltozott a kaszinói kert. |
| Biczó Ferenc s a többiek kezében járt a vers. |
| „Pannon Múzsa”, ily lelkesen indult a sorozat. |
| Egy könyvre telt… Öreg szedők kézzel szedték a lapokat. |
|
|
| Ott adtam át… Vidéki nyomda |
| sajtója nyomta a „Kutat”. |
| Első kötet… Táskámban tíz darab |
| s mint szárny suhogott ez a mozdulat |
|
| s a kinyitott, a forgatott lapok, |
| mint hó-tollak és zöld tintám szaga |
| a kézfogás baráti örömében szálltak… |
| „Kutam” körül lélegzett a szoba. |
|
|
| Éreztem már ilyent, mikor öregapám s azóta |
| nagy némaság s egy arc úszik a kis Almás folyóba… |
| Szerelem és halál horog a szívbe és a lélek, |
| hogy járja be a bársony és éles messzeséget?… |
|
|
| December… Fütty… Megérkezett „Az Est”…! |
| Szerelmemmel a kis trafik előtt |
| aszfaltba verve, mert ott állt a hír: vonat |
| s rózsák tüze a szárszói mezőn… |
|
| Hogy önkezétől?… Nem!… A gondolat |
| hálója, a bogot verő szavak, |
| botos kóterek ajtaja s páncélkocsik |
| csapták össze a vas Tátrák alatt… |
|
|
| Rideg gulyák alatt rengett a zsombék partja. |
| Forgott a szárcsa és alattuk törpeharcsa. |
| Eltűnt aki s itt rege se maradt utána… |
| Hegyen parasztok s pincék… Lápon pákász tanyája… |
|
|
| Ó szárszói nyugati lanka… |
| Nem te, de ott, ki állt, volt mind adósod. |
| Fényképet is küldött Rónay Gyurka, |
| ahol Somogy deszkádra omlott. |
|
| négy husáng tölgyfa csemetét. |
| – Ellepte már a gaz? – Vagy égre törve, |
| emlékfák jelzik Attila nevét? |
|
|
| Villog a kagyló-száj… Fényében koszorú repül. |
| Rucaöröm, tavi tök, liliom virága |
| póri édent, szent berket is idéz, de jól tudom, |
| paták alól lidérc Mihály és Dániel nimfája… |
|
|
| Itt első szobrodra a legnagyobb, |
| ki erre járt, annak nevébe |
| tettem le koszorút s a nem hamis babér |
| Berzsenyi szellemét idézte, |
|
| a Társaságot, amelyben a „Közjó” |
| szelleme élt, ahogy Te, oly reménnyel! |
| Ó széthullt cement szobor!… Gyémánt kaviccsal gazdag! |
| Fölötted Múzsák-temploma térdel. |
|
|
|
Titkokkal volt a négy pohár teli
| E kőlap már lassan irodalom. |
| – Hogyan gurult ide s hová gurul? – |
| Méláz a hegy… Ő volt az anyja. |
|
| „Az utolsó Paradicsom”, ezt írta itt |
| Réz Ádám Bacchus könyvibe |
| s kilépve kertemből, elment a sírba. |
| Egy sóhaj hull tiszta betűire. |
|
| Már nem Paradicsom ez sem, Ádám! |
| Egy égi hang vadul kiált rám. |
| – Te ott, ahonnan az… – Én meg itt!… |
| Te ismered?… Én nem, vad titkait – … |
|
| – Hová repülnek Ilonák, Erzsikék |
| megmondanád Juhász Feri? – |
| – Ez volt a tér… Ott volt az ég, a kék |
| s titkokkal volt a négy pohár teli… |
|
| Csukát evett itt Nagy Laci… Aztán |
| Fölpuffasztják a halakat s a szép lovak |
| alól kitépik a zöld abroszt. |
|
| Jön, jön a lomb között Tüskés, Fodor… |
| Betyár-név is lehetne mind a kettő! |
| Jönnek, jönnek a jó somogyiak |
| s velük megy ismét egy esztendő. |
|
|
Tíztől nyolcvanig
|
Vas István 70. születésnapjára
| Mint mező és tenger fénylik; s mit kötöttél, |
| oly egyszerűn, tisztán, mint a rét, |
| hozzák a várost és a kankalint… |
| a velünk s velük közös időt: |
| – a kék és fekete Dunát – |
| tíztől nyolcvanig hidalva át… |
|
| Hozzák és vers-ívek között |
| és az is, szép íveivel az a Tánc |
| s a hullám… Hét tengeré!… Csikorgó |
| vas lakatra zárt vitorlák, |
| só-kristályok s buja, mézes lapok |
| s míg Szentendrén a rózsák vászna fénylett, |
| rakpartodra, mint matrózok, |
|
| Te ott állsz a Parton s együtt veled |
| mely együtt világ s emlékezet… |
| Szívet így kap a márvány! |
| ki állt a híg és szólt a zord időbe… |
|
|
Arcába vágni
| Megrendítő e hangos csendbe |
| szemem a zöld üvegre szegve, |
|
| Arcába vágni: – kuss-coki! – |
| és már-már győztes mosollyal |
| várni, amit hozott, hogy bontja ki |
|
| amely e vad zajlásból némán |
| kisodródott és itt kikötve |
| megállt, e kis teret kitöltve. |
|
| És nincs előre, nincsen hátra, |
| csak négy pohár égtája közt a béke |
| fölénk táguló fényessége. |
|
|
Mely egyre szebb
| A régi lázra jól emlékezel, |
| hát vedd a szákod és nyeled! |
| Heves horgász, a zöld lapát |
| suhíntsa kék-pillás vizek |
| s a szittyós szálas oldalát. |
|
| A nagy fogások szívverő heve |
| s kezedben áramként suhogva |
| fénylik ívén a karcsú bot. |
|
| A nagy halak fölvillanó hasa |
| öléből mind: a krokodil csukák |
| kalandja és az aprópénz keszeg |
| fölváltott pénzei kísértenek. |
|
| Vad éden!… Hol nem is füzek, |
| s a rózsa-kék-bozótú domb |
| árnyán síkos ladik suhan… |
| Nem Károné!… Neptun maga… |
|
| Hát vedd a szákod és nyeled! |
| közt ott ragyog a kettős-ívű domb |
| s előtted holt tűzhányók orma. |
| Emlékeid meg itt a csónakodba… |
|
| De mégis, mondd, hol is van az a domb? |
| S ha fénylik is, él-e az a berek, |
| mely egyre szebb, ha rá emlékezel… |
|
|
Kék kristály kelyhünket
| Szép örmény lány, aki a Villa d’Este |
| parkjában festettél le hajdan, |
| hol vagy?… Becén szakad reám az este |
| s fehéren jön a hold a gazban. |
|
| A hallgatásod szólítgat engem |
| e fényből… Aztán tovalengve, |
| kék kristály kelyhünket elejtem… |
| A kútjaid töltötték Villa d’Este? |
|
|
|