A pásztorházon túl

Feketék már a szilvafák. Át a pásztorházon túl, nyersen adja lényét az ág, ahol magány és szél tutul. Fessetek hát fekete lombot és tarka fácán-ricsajt. A cső, mint pásztor az ostort, durrog-durrog és füstje hajt. Csattog szívemre dörögve a lecsupált vizes határ. Se nyáj, se nyár… Mindörökre szilvafák fekete lombja zár? Lerágott kukoricacső a magas sasharaszt között. A varjak fényes begye nő… Csülkök mintázzák a gyöpöt… Vadak csapásán jár az ember: cső les rá, csattanó lakat. Gyertyátlan szorít december s a hideg horizont alatt a világ kegyetlen ősze, s a pásztorházon túl a semmi lépteinket megelőzve kékülő zöldben kezd remegni. Egyetlen élet… Nyúl szalad. Tőlem vagy tőled emberiség? Pusztuló gyümölcsös… Dőlt falak szalufáján billeg az ég. Kemence?… Fekete odván a kuvik néz farkasszemet. Közönyösen és mogorván néz, néz, akár a szemetet e pásztorház körül… Tíz éve eltűnt a nagytorkú gulyás. Hideg a kilincs a kézbe. Belül-kivül üres a ház. Mint a remete magába, olyan elidegenedett; mintha nem is lenne szárnya! Nem is nyithatna kék eget a délkörök csontvázas rácsán s mert gép sincs a kezembe, hát pótolni lencse villanását, nézem az alkony ceruzáját mely egyre sötétebbre húzza, feketébbre a szilvafákat. Fügénél sötétebb a búza s élesen utánam kiáltgat az a madár… A pásztorházban szól a kuvik! – Reszket a füzes? Hallgatom farkas-magányban. Csattog az út, keres, keres… S rezeg a lélek, mint a tű kékre mázolt hideg hegye. Bujkál a pólus: ember-derű, menny és föld útvesztőibe.