Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek

Így élünk, Győző, vidéken bizony s vidéken még jobban, a kegyetlen idő!… – De mondd, ugye hogy Pesten is szalad? – És így utolértél, Öcsém!… De hol van az a lomb, mikor még hatvan voltam én s te írtál, mint ma én köszöntőt neked, te írtál nekem, kivel – bár agyam nem vésett márvány – oly sok közös szépre emlékezem, mit együtt… Bizony már harminc… Éppen a hatvannak fele, hogy ott álltunk Arezzóban mi ketten s a Petrarca-ház szeme deres… Ó nem a szerelem… A könny?… A hideg!… az a szokatlan odalenn nem a szív tüze… Szonettek, canzónék, melyhez, hogy fordítsunk erőt ott gyüjtöttünk e ház előtt… És Assisiben, a nem éppen szent, a buzeráns barát szeme megakadt rajtad… Emlékszel-e?… És átölelt s a csók, hiába mondta, tudtuk, nem a magyarnak szólt, neked… Pirulsz?… Nevetsz?!… De tempora mutantur és benne Ferenc utódja is, e szent… S az óriási festett péniszek a pénzért kinyitott táblák mögött, hogy drágábban, mint a szín-arany s lenyomnak minden mérleget, hirdették Pompeiben a falak. Az utcakő lapján is, vésve, mint ma az uttörők jele, krétával nyíl, a harc iránt, de itt a kemény kőben állva, vezették a harcost a lupanárba. Borzöld tenger!… Capri… Solfatara… Édes gyümölcsök, szúrós kaktuszok között gőzölgött Campagna s a sibyllai tájban annyi szellem, de nekünk mind magyar! Mint Pécs mellett Mohács sugallata és éber fényben lengve láttuk Aeneászt s Pannóniát, Vergiliust… A kék Bukolikák… És mutogatták a sírt, ahol nem egy árva nemzet süllyed el, de honnan épp a költészet emel, miként minket a véletlen szárnya emelt át akkor Itáliába… Haditerv szerint, mint Zrínyi a somogyi dombok között, a hét halmot úgy portyáztuk át. Este a térkép, ha jött a hold s a Tiberisen is zörgött ablakunk alatt, akár a kard, akkor kötöttük már a szablyát s korán kicsaptunk, rázúdulva a Városra kegyetlenül, amig Pilinszky s szegény Toldalagi egy szobában délig aludtak és Sándor is az ágyból mondta meg, a Pantheonnál is mi szebb… De újra, hogy ne szidják a pogányt, húnmódra fosztogattuk a Vatikánt, mert csak Attila állhatott oly kegyesen Róma előtt; szemével vitte, nem keze a gyöngyöt, szobrot, könyvet és a nőt;… Etruszk sírokra esküdött Kerényi. Zrínyi nyomában itt most Klaniczay és Jánuszért hevült Kardos Tibor, míg lovasjáték döngött a Pincion, píneák, élő ernyők alatt, mint Duffy képén kék-sejtelmesen, de bátor zöldben a lovak, zsokék, a pálya és körbe mi szálltunk, szép verseny, nyitott kapu és zászlók és nem a vas, köröttünk arany kalitkát lengetett a nap a sok makaróni és a sajt felett és nemcsak a gyümölcs, a Paradicsom maga sugárzott és benne Fülep és Lukács egy gyepen az Akadémián mutogatta, cipője lyukas… Milyen idők… De szép s bár hatvan év fele, de mint a pálma árnyékot ejt és datolyát az évek futó-sivatagába… Aztán a komp Calabriából kék tajtékon és fent szivárvány. Szédülve ültél, ám a látvány nyugtatta idegeidnek iszonyát és Messinában már futottál a mólón, hogy kezeddel mielőbb érintsd a mondák, istenek vizét s ahogy lenyúltál Neptun s Venus helyett úszott forogva, égre fölragyogva a Ion-Tirréni hab határán egy hatalmas matróz ürülék… Az ember, az istenek helyett, – gépek hugyába dőlt szobor – szennybe fürdetve Magna Graeciát, mint lakk-rozsda a reneszánszt, a képen sárgítva az „égi és földi szerelmet”, Madonnát, várat, emlőt, mandulát. Giorgione képén nézd ezt a „vihart”… Keserűn nézte Ferenczy Béni. Szobra állt a görögök között. És verseink!… Cataniában… Az Etna-tűz a kék havon… Narancs és tenger, közte láva s útunk apró babércserjék között kanyargott le Siracusába… És ott, a zsarnok szinpadán a Szózat – mit el is felejtett már a nép – szabad tenger szelében szállt, csengett a szó s a kagylós félkaréj mérnöki pontos akusztikája, ahol a szent tragédiák!… Ott állt Balázs, Nemes Nagy Ágnes és hallgattuk a szavak visszhang-szavát!… És újra Róma, ahol fölcsaltalak a San Pietro kupolába. Ahogy kinéztél, nem a Sátán, a tér, a látvány s az idegek szava együtt, mint élő Piranesi-metszet… Az oszlopok fölött lehunyt-meredten, mint a megkisértett álltál. Lábunknál dőlt és új történelem. Nem harminc, mint hatvan éved fele; háromezer, Világgal tele. Óriás csomaggal a Terminire este egyedül kisértelek. Búcsú a Széptől?… Ég veled… S a sziklán már magányosan néztem a látnok Sibylla templomát… Tivoli… A Villa d’Este kertje, ahol lefestett aztán az a lány… – És hol az a fiú? –… De nem a kép!… Győzöm, ma újra én és Az. A régi szívvel így köszöntelek, idézve föl a tűnt emlékeket…