Fél évezred

Mit nem láthattak e szelídgesztenyék? E törzs körbe hat méter lehet. Befogja korával falunk felett történelmünkből majd a fél eget. A dombról messze lát… Lenéz: horhók, csatasík, a gát s a bánya nagy sírjából, amint épp kihordják, a viskók vályog-sorát is látta. A régi falut, amelyben új az út. A pincékből szellőzik föl a mély… Fölöttük forog a vetési varjú, mint papír-sárkány a tűzhely üstökén ott lent… És itt a kukoricás a szőlők helyén, már csak az zörög… Állnak, mint élő fekete tömbök e gesztenyék hittevő erdők között. Törzsükhöz vetve a hátam, íme, hol senki, nézem és szólítgatom s megindul az egymásra tipró kegyetlen-nyársú vadon. Fél évezred szorít!… Ide szegez! És leszek véle és velük is egy. Gyökerük, kérgük fog és emel, csapdák, szavak fölé is ez a hegy, hogy lássam, miként ezek a fák, – érezve fejszét és szíva napot –, mit takar s teremhet még az ág, amit az idő törzsünkön hagyott…