A freskó zenitjén
| Egerszegen ütött szíven a hír. |
| Ott ültem az Arany Bárány alatt |
| s kocsit vártam, mely szép Göcsejbe visz, |
| olajmezőn virágzó fák alatt… |
| A Népszava!… Az adta hírül, |
| hogy itt hagyott… De tisztán ment oda, |
| melyről, ha szólt, akár a gyémánt! |
| S tudom, onnan is tisztán néz ránk… |
| Csak egy fohászt, mely máma nem divat… |
| Kocsmából át gyorsan a templomig |
| s ott álltam már a két torony között, |
| hogy lássalak, mintegy keresve Téged, |
| mert Báránytól a Bárányig az ív |
| rövid és egyben olyan végtelen. |
| S ott Salamon és István közt az ég, |
| – ahol, hogy épp tetőzzön –, leszakadt |
| s a freskóból por lett a köveken… |
| E Jel s a Hír két kézzel fogta torkom. |
| Az üresség… De soha szebb helyet, |
| s mert nincs véletlen és nem is lehet |
| a boltozatra írtam nevedet, |
| az ív zenitjére; kivel együtt |
| indultam és hogy csillogott Dunánk… |
| – Hogy hányszor szóltál értem, szóljak-e? – |
| S a fénykép Szárszóról – Te küldted el; |
| a vers mellett – Attila sírhelye, |
| melynek sarkába fát ültettem én… |
| – De él-e az a tölgy?… Él-e ez a négy?… |
| Vagy csak a sár s a rámszakadt hiány? – |
| Néztem a festett királyok között |
| a magas ív kihullott közepét |
| s láttam arcod… Ahogy próbára tettél |
| akkor s nem Supervielle-t s Apollinaire-t |
| kinálva, de Budán kinálva borral… |
| S ahogy megcsillant és a nyelvemen |
| szétáradt, már láttad is kilobbant |
| szavamat: – De hogy?… Hiszen ez becei? – |
| Nevettél, fénylett arcod és szemed, |
| hogy eltaláltam, mert Nálad ki tudta |
| jobban, hogy íz és fény a versbe-borba |
| biztosan ragyog!… Ki tudta jobban a szabályt, |
| mint tőr s köd nélküli esztétikád. |
| S most ott, magányosan, ahogy szavam |
| a két Torony s a két Bárány között |
| repült, kitöltötte a tört helyet. |
| És a freskó zenitjén, mint ragyog, |
| láttam, hogy fénylik s csak néztem nevedet. |
|
|