A freskó zenitjén
Egerszegen ütött szíven a hír. |
Ott ültem az Arany Bárány alatt |
s kocsit vártam, mely szép Göcsejbe visz, |
olajmezőn virágzó fák alatt… |
A Népszava!… Az adta hírül, |
hogy itt hagyott… De tisztán ment oda, |
melyről, ha szólt, akár a gyémánt! |
S tudom, onnan is tisztán néz ránk… |
Csak egy fohászt, mely máma nem divat… |
Kocsmából át gyorsan a templomig |
s ott álltam már a két torony között, |
hogy lássalak, mintegy keresve Téged, |
mert Báránytól a Bárányig az ív |
rövid és egyben olyan végtelen. |
S ott Salamon és István közt az ég, |
– ahol, hogy épp tetőzzön –, leszakadt |
s a freskóból por lett a köveken… |
E Jel s a Hír két kézzel fogta torkom. |
Az üresség… De soha szebb helyet, |
s mert nincs véletlen és nem is lehet |
a boltozatra írtam nevedet, |
az ív zenitjére; kivel együtt |
indultam és hogy csillogott Dunánk… |
– Hogy hányszor szóltál értem, szóljak-e? – |
S a fénykép Szárszóról – Te küldted el; |
a vers mellett – Attila sírhelye, |
melynek sarkába fát ültettem én… |
– De él-e az a tölgy?… Él-e ez a négy?… |
Vagy csak a sár s a rámszakadt hiány? – |
Néztem a festett királyok között |
a magas ív kihullott közepét |
s láttam arcod… Ahogy próbára tettél |
akkor s nem Supervielle-t s Apollinaire-t |
kinálva, de Budán kinálva borral… |
S ahogy megcsillant és a nyelvemen |
szétáradt, már láttad is kilobbant |
szavamat: – De hogy?… Hiszen ez becei? – |
Nevettél, fénylett arcod és szemed, |
hogy eltaláltam, mert Nálad ki tudta |
jobban, hogy íz és fény a versbe-borba |
biztosan ragyog!… Ki tudta jobban a szabályt, |
mint tőr s köd nélküli esztétikád. |
S most ott, magányosan, ahogy szavam |
a két Torony s a két Bárány között |
repült, kitöltötte a tört helyet. |
És a freskó zenitjén, mint ragyog, |
láttam, hogy fénylik s csak néztem nevedet. |
|
|