Dante szarkofágja előtt

Kőkoporsódat érintve, mintha fehér tűz ütötte volna át kezem s a megrendült létbe nőve fekete fényben reszkettek a fák… Babérfák hűtötték a fénylő sebet! Az idő árnyéka szívemet… Ravenna, mint ájult sziget ringott… Néztem a kupolán… Ott lüktetett s a seben át a márvány és mocsár felett, mint élő mozaik sütött a jel… Lényével sugárzott a kő, hogy szóljak róla, a rejtélyes mező, melynek szívében nem Apollinárisz… Zöld mezőben kék tökély s szavad!… Mint az ivó és figyelő galamb kövezett ég és jelképek alatt… Így álltam már Veled s velük a pálma és az arany-szertartás között. Megértettem, a kockák és a Játék miért csattognak azóta is, mért villámlik e két komédia kezünk és márvány koporsód fölött. Látom és láttam a mártírok hosszú s a csodák még hosszabb sorát. – Itt állok!… És vagyunk! –… S a Nuovo jégcsap oszlopain a Palota és Kikötő között zöld réten koronás, szárnyas világ. Véren, tűzön kiizzadt glóriák sisakjával fénylő sereg… Menny és pokol között a tiszta Mű reménye!… Hogy befogad!… Még itt, mint Téged Ravenna; nyitva szárnyait a sas, körmét oroszlán, szarvát bika… Kilépve, mintha nőtt volna a tér is. E bolygókkal, köddel tágas mozaik,   mint bent a törmelékből   a teljes, hullámzó létezés… A levelek, mint sötét aranykövezet ívükbe fogtak, hol áthaladva tollat Te feszítettél a napba, hogy tartsad, mert arcukról is tudtad   a Szó nélkül minden üres. Gyémántja nélkül a szivárványban is   halál fia! Üres a lét s a kő, mint koporsód   Galla Placidia. Ravenna, 1974