Az erdei Apollinaire

– SÁRBÓL KI LETT,

KÜLÖNB LEHET-E, MINT A SÁR? –

És barlangjától

a forráshoz érkezett.

A zöld mohán tintás papír…

A forrás nem nézett a völgyre,

az égre, a remetére sem.

Tükrén

a világ egészét

szerette volna látni…

Ráhajolt,

s az Egész helyett

csak önnön arcát látta.

És írást a vízen is:

– A VÉGTELENBEN HIÁBA MINDEN ÚT! –

Tenyerébe vette az írást.

Fölitta

és tudta már:

a forrás többé szomjat nem olt.

A vízről a tintás papírra dőlt.

Írni kezdte,

– A SÁRBÓL KI LETT – alá.

És a nap

csontvázának árnyát

másolta betüi köré.

A gólyatollal ekkor,

mint egy erdei Apollinaire,

mintha csak

„A MEGSEBZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT”

verset folytatná tovább,

körbe,

csontjainak árnyékára írta.

A koponya nem ezüst,

de csontívére ez került:

– ÁRNYÉKNÁL SEMMIBB, MI RAJTAM… –

És ekkor kezéből

a gólyatoll kiszállt.

Üres ujjakkal folyatta tovább.

És a magasban

a gólyatoll úgy keringett,

ahogy lent, az üres kézzel írt betük.

A sziklafal fölött

az égen is olvashattam már,

ami a lábfej

csontjai alá került:

– ÉS ESENDŐBB, MINT A MEGSEBZETT

GALAMB –

keringte pontosan

az égen a gólyatoll.