Létünk csőrevett szíve

A hodály magánya felett vacog a hideg ég. Rácsos pecsét a holdon: lábnyom s egy sáska-arcú gép… És reszket a földig csontváz, az erdőszéli nyírfa. Bordái közt élő obeliszk a zöldelő boróka. Körötte elszórt koronák. Agancs közt hideg csiperke. Villog és villyog a karvaly piros szívet keresve. Viszem a semmit az erdőn két szarkafészek között… Messziről hívogat a nyáj s még messzebbről a gép zörög. Iszonyú így e végtelen s a sáska-arc körül a táj. Létünk csőrevett szíve: kis őz, a boróka tövébe áll.