Hegyi naplómból
| Az éveket számlálni nem lehet! |
| A számok csupán csak számok… |
| Az évek ott állnak minden megett, |
| mint itélet mögött a királyok. |
|
| Már újból befulladt az év. |
| Pára lepi és lila magány. |
| Fejszét teszek a fejem alá, |
| mert szörnyű lila e magány |
| s ki tudja, be még ki nyit? |
| Egyedül lakni ilyen házat |
| kisértés mindig egy kicsit, |
| s én igen kegyetlen egyedül |
| lakom e párás őszi hegyben. |
|
| Egy titkos jelre üres lett az ég. |
| Nem hálózza már a seregély… |
| Üres a fönt és üres nagyon a lent. |
| A karók közt üvölt a csend. |
|
| és túl is csak te vagy a part… |
|
| kettős jelükből ki néz rám? |
|
| De nem a magasba, mint a szentek, |
| s hogy zöld legyen a kert, |
|
| Megőrült postás, millió lapot |
| zúdít nyakamba ez a hónap! |
| – De ábécéje mégis hol lehet? – |
| Szólnék a mindent titkolónak, |
| íly árván és vakon mért hagyott, |
| nem is az ősz… e téli hónap. |
|
|
|