Barbár szimpozion

Nincs és nem is volt szolgahad. Szedted és iszod is magad… Sem amforák… Maguk a hegyek, – mint kehely ölén a csepp – a hordódig lejtenek. És csapolva, itt a szomszéd: tűzoltó, kőműves, tudor, ki lepkét ivartalanit, Ők emelik föl poharaid s a szakállas legbölcsebb szobor felhős fürtjével asztalodra forr! Velünk iszik a fönt és a lent s már el sem hagy az ég… Könyökre dőlve kőlapon vitázik barbár szimpozion. Goethe szavával maga a világ a költészet éden-fátyolát önnön kezéből nyujtja át… Így a nemrég hamvas fürt maga biztos képekkel mintha szólítana, tisztán, és lényege – akár Platon, ha szólt – köztünk ragyog az élő idea!… S a szerkezet?… – Mint felelet rácsattan a roppant mechanika s már új holdakról új méheket jelez a hamvas és okos viasz s fut körbe-körbe a szalag, mint tengelye és napja körül… És oly simán, hogy észre sem veszed talpad és fejed felett a lét ívébe fogva a legnagyobb is parányok foglya… Nyelvünk kóstolja, vagy csak a pohár az anyag kemény és nyers ízét? –… E törzs, mint Arisztotelész tartja az igék és ágak csupasz lényegét!? S kiöntve itt, mint egykoron a mindig és egyre tovább osztható ujjad között úgy átsuhog, akárcsak ott e csillag-fényű tó. Köved fölött teremtő szárnya fénylik a tűzoltó poharába… Csepeg a rizling… Csillag csillag után, s míg áll a fejünk fölött a láng, előttünk, mint piacon kofa-viták, harsog barbárul a világ… A vad piros adú, az ősz szívünkig üt, mint tiszta kártya… Kosárral karján most barna lány. És táncol, mint hajdan meztelen járta a flótás kurtizán… Körbe a szobrok… És köztük a flóta… Hangját és testét viszi egy madár… Nézi a kőműves, tűzoltó, tudor, mint nagyító-lencse ragyog a bor és benne és rajta át tágul és teremt a szárny… A kőlapon tündöklő kócsag áll, mintha csak véletlen ideszállt volna. Élő mikroszkóp e barbár szimpozionba. Lába borban… Csőre csillagokba verve, állnak a csapdák kegyetlen kivetve…