Nem lovas… Mén helyett a vágó alján halomba hordott mészkövön ül… Forró kőhalmon ülve törli a
homlokát… Törli, mit rácsapott a világ és a fény, s amint emeli, keze, mint a császáré, mintha áldást
osztana… A keze ragyog!… Nem a bronz… Az emberi kéz… Izzadt homlokáról siklott át a fény a
tenyerébe… És ő egyszerü mozdulattal a zöld és a kék fölé emeli ezt a sós, arany ragyogást… Emeli úgy,
hogy ott is marad a fény… S már ő maga is szobor… Bronz nélkül ragyog… Örökre?… Ameddig itt marad
a hegy, házam alatt ragyog, összehordott kőhalmon a hegyi Marcus Aurélius szobra is… |