|
Hölderlin és Berzsenyi emlékének
| Már csak a rózsákkal beszélt |
| a tübingeni kertben néha. |
| Agyából virágpor szitált, |
| szirmok közt szavak maradéka |
|
| átszisszenve repült ragyogva |
| tovább s egy távoli rokon |
| fénylett s nagy tűzzel is a boglya… |
|
| És nem a kis toronyban szólt, |
| de pásztorok között a flóta, |
| Niklán a berek álmos holdja. |
|
| Már ott állt mind a kettő |
| a kerek és nagyívű térbe, |
| és túl szívünk s szemünkig érve |
|
| fénylett és láttam is, magam, |
| a porzók kristályos porában… |
| Aludtam, szóltam is velük, |
| mely oly üres, a sárga házban. |
|
| arany vályogra rálehelve… |
| A csontjaid ott voltak, – ó, |
| kimondjam-e? – az én kezembe… |
|
| És szóltam, mikor az urna |
| lassan s az ég tollamig érve |
| s benne e rózsák és a méhes |
| forgott az isteni kerékbe, |
|
| mely visz, de mindig egy körön! |
| – Belőle ki? – Egyetlen útja, |
| hogy teljesebben összehoz, |
| mint a vizet a forrás kútja. |
|
| Tündöklő forrás, így ragyogsz, |
| világ!… Együtt és visszahozva… |
| S lejegyzed azt is, ami ott |
| izzott s ragyog a csillagokba. |
|
|