Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől
Nikla, junius 5-d. 1811. (A Kazinczynak írt levél után)
| Ledőlt a vén ház fejem felett… |
| Aranyam semmi… üres ól… mező… |
| Reményem összedőlt, nem
térhetek |
| kies honomba vissza már soha. |
| Nem fénylik rám a Ság és
Kemenes |
|
| És Róma?… Ifjúság!… Emmi és
Dudi? |
| Szörtyög a berken fekete iszap. |
| Itt állok, reményem veszve
mind: |
| Feketevíz-Fekete-tenger… Nikla-Tomi… |
| Harminchat év s az
alkony rám szakadt. |
| A Szerencse szent oszlopai közül |
| kiűzve álmom,
kócsag madaram… |
| „Édes szerelem, édes poézis |
| mi is az ember
nélkületek” |
|
| Házat?… Még rakhatok: szépet, nagyot, |
| de fölötte nem az a nyájasság ragyog, |
| mely első könnyeimre szórta sugarát… |
| A fák?… Majd azt is ültetek… és három gesztenyét… |
| Csak
lombjukban soha thesszáli ég… |
|
| Búgnak a
gémek, bölömbikák. |
| Nimfátlan nádas, sötét berek… |
| – Pegazus? – …
Lovamnak nyerge is üres. |
| Békák és szúnyog… Diófám alatt |
| tüzemet
nincs ami gerjessze |
| s malmomon zokogva bújva át |
| kertem alatt styxi
folyóm kerít. |
|
| somogyi tölgy a gyertyám felett… |
| Letettem ágyamat, honnan a halál |
| s hiába nézek, hiába vissza, |
| elfedi arcodat Somogy, Bakony erdeje… |
| Isten hozzád hát újra, örökre |
| tündér Kemenes áldott mosolya, |
| messze sötétlő Ságom teteje. |
|
|
|