Emlékszem, így…
Egy Rippl-Rónai kőnyomatra
| A falon a zöldes kőnyomat |
| néz rám az üres éjszakába. |
|
| És ujjad némán, könnyű lágyan |
| elindul és a zöld vonásban |
| asztalra száll piros borod. |
| Kint nyitva még… Az otelló csorog… |
|
| És ősz… Vén pad… Nagy fák s a lányka |
| fehérpettyes szoknyában ül |
|
| Emlékszem, így… Akkor… De most |
| csak újra itt és ami volt, |
| keret szorítja, mint a csont. |
|
|
|