A takarodó emlékére

Akácillattal jött a hold s rezének fényével a dal. A takarodó, olyan lágyan, mint kristály-mélyben a hal úszik s csak fénylett az a kürt. Zengett… Aranyló szárnya volt… Fújta, hogy szinte folyt a könnye és ragyogott a kaszárnya-domb. Álltam, az égbe fogódzva és mint szertartás, a sok baka csattogott és ahogy halkult, megtelt a rácsos laktanya. Kihalt a város… Csak egy diák állt a folyónál… Nézte az eget… A hold óriás rézkürt szája s a hang, látta, mint csillag remegett. Sugarába fogódzva, most is hallom, hogy szól: – gyere-gyere-haza – és jön velem, mert ki nem irtható, mint szívünkből a sok eltűnt baka!…