Kettős pályán hátrál

A régi házak járnak az eszemben. Belenőnek lassan az időbe, mint kiszáradt hársfa fekete ága lépcsőnkről az égbe… Gerle is szól a kitömött bernáthegyi fölött… A pávák gyönyörű sátrat fújnak rozsdás kaszák közül. Seregélytrágya festi a padot s egy láthatatlan tüll uszályát. A mogyorók gyökere közt a macskák hófehér csontváza hűsel. Zeng a kakukk a pörjés kertből és Kossuth szól az előszobából. Összebeszél a kép a madárral s a téglák lombot, a lombok téglát bontanak… Magasan a tornyon orgona erőlködik habarcs között. Hozna virágot is, de valaki ott fönt minden tavasszal leszedi. – Ki megy föl érte?… Van-e szárnya s kinek hozza, sehol egy váza?!… Lépcső se föl, pincébe se. Betömve és régen lezárva, mint elfelejtett esküvői palackok szája és az ablak, amely csak volt, de félíve mégis nyugattól északig bolttá feszül, mint pókhálós és egérrágta ég… Alatta két ló, a Piros és Szedres csalánból ég havára fölnyerít. S lovak helyett már hattyúk húzzák tovább a csézát… Az ég erősebb és fehérebb az idő is… A napóra szára letörött. Számok kopott sora mit se számol. Áll a tüzes gömb!… Hiába áll a ház is. Árnyakat sem mér az óralap. Kettős pályán hátrál a világból a ló, a kút, kutya és pince, pad, macskák, torony és orgona! Csak nevük világít… Még meg sem kérdezik: – Hová pókhálós, egérrágta ég? – Csillog némán a csillagok pecsétje és csillog a seregélyürülék…