Állíts a versnek…

E szikla lapjai olyan csiszoltak, hogy tökélyük már csak kophat… Most vedd ki kezükből, ha tudod s állíts a versnek monumentumot! De bírja e papír és asztalod e ránk szakadt tökély-pillanatot?… Ki rózsa-mosollyal méri vonalát, nem olthatod ki reflektorát. A percek és elemek egyre csak növő áramkörében tovább kopik a kő… E tövis sebétől vérzik a sohasem gyógyuló világ s ha róla szólsz, mint ködön a tű… Csupán a semmitől teljes a mű!?