Még ott is élnek

Szétnyílt a felhő, mint kapu. A baglyok a fák közé kiszálltak. Szárnyuk rügyekkel érintik az ágak s a fal tövében rohad a lapu. Fénylik a kő: a kerek asztal forog, mint patak fölött, amikor hajtotta még a víz. Az ácsolt malom zúgott s a méhek is tavasszal. Most fénylik csak… Igy él, mert biztos hogy semmi, senki sem halott, csak láthatatlanok az ablakok s a rézcsövek lencséje piszkos. A kő mellett most is ül valaki… Lehet, hogy kettőzve magam, én forgatom ott poharam s a kőhalak úszását hallani? Mint a patak, mikor forgatta e követ és a víz neki beszélt. Nézem a baglyok jelképes ívét s ahogy elindul sok alakban az időt, tavaszt és őszt is játszva a szívemben és tegnapot a ma. Őszül a téli kis füvek haja s vagy kétszáz év sétál a házba. És mind, akik csak benne éltek. Tárgy és anyag s az ajtók is velük, melyeken átnyílik egük és mint a fény, még ott is élnek a féltekéken túli égen a Pegazus, Kaméleon mögött. Minden, mi teljesült vagy eltörött épp most, vagy réges-régen…