Egy fényképre

Két rózsával néz rád a váza. Mögötted hosszú, szénás völgybe zizegő fa a zöldjét rázza s kéklik az emlékek ezüstje. A volt e képből nyíló forrás tükrén remeg… S a nyárból most szirmok közt arcod szomorkás nemes derűje rám világol. Kószálsz még egyre itt és vissza- szólítsz e hajló, völgyi hídra, mely félig vízben tündökölve lábad nyomát már akkor is fölitta, de most a sok széthulló ismeretlen, mint szép kezed fénylik öledben.