Melyben ha el is alszunk

Az úton látszik még lábad nyoma. A hold íve és a présház, magasan egyik, távol a másik, közömbös téli ködben méláz. Egyedül jövök haza a hegyből, ahol még nemrég Veled… Nézem a feketén fénylő utat, szólítgatva a süket köveket, a fákat és e téli fénybe, – melyben ha ki is alszunk sorba, – dobog a tárgyak szívverése tovább… És most is, mintha szólna, a horhó löszbe vágott mélye élő szavaid visszhangozza.