Hogy mégis itt hagyott

Bevonultam klastromomba. Nem is sejtettem én, azt raktam… Egyetlen cella a kő tetején. Neked még azt se! Aludtál előszobámba. Te voltál a hűség gyönyörű kétlábú kutyája. Vigyáztál: Ezüst Agár, mert féltett őrködő szemed. Egyszerre figyelt és tudott, akár egy lelkes szerkezet, melyet nekem épített! Oly biztos… És mindig pontosan… Én voltam tudatlan s vagyok! Megérdemlem, ha van, de nem a büntetést, – Megszólítottak általad! Egyre fehérebbek, egyre nyitottabbak a cellafalak. Ez is csak tőle és veled, hogy nem vagy; az üzenet… Hogyan köszönjem és kinek! Egy szellem érintéseinek? Ki íly lelkes szerkezetet adott és úgy vett el, hogy mégis itt hagyott, oly biztos rugókkal, áttevőkkel, hogy érteni?… Ki érti meg?… De érzem, a szabad akarat, mely mindig sugároz, feléd hogyan halad s vezet be klastromomba… Itt állok fekhelyed helyén. Bezárva, sarkig tárul és ömlik és suhog a fény…