Fölöttem át nem üt

– Hogyan?… Már soha többet a Via Appián, soha veled?… És Minosz trónjára sem ülsz? – Ki adta ezt a zord hatalmat, hol van az a vad minotaurusz, hogy Delphiben sem hallhatom szavad a jósnők most is suttogó kétélű versei között… – Örökké már csak így valami csonton-túli izenés… És jaj a Szűz!… A szerelem… Nem dőlhetek le térdre gödrös combjai előtt… – Kitől e zordon hatalom! Beszögezett ég rései alatt állok vén diófám tövén… Repedeznek az oszlopos falak és Knósszosz rózsás vöröse akár a pillangók… És illatoznak… Ott… tovább… de itt zordul a másik fa is. Aranyló gévagombák terraszán, mint toronyból néz a volt. A tulipánok aranylándzsás hada zöld páfrányok erdején elvonul. Utánuk völgyi televény szaga söpör… Émelygő és nehéz, ahol már nem levél a levél. A szirmon pillangó sem ül és szép fejek közt nem dönög a méh… Ahol a nap hűvös, itt állok én és fölöttem át nem üt a fény biztos hegye… Nem szúr belém… A végtelen sugár nem üt szíven, a homlokom hiába emelem. E lombon át nem látja már a szem Pinturicchiónk veled közös egét…