Loncinak
| Naponta, hogy viszi, látom… |
| Bőröd átzizeg bő ruhádon. |
| Szemed árnyékában sétál a kísértet. |
|
| Fogy a miénk-volt s a tiéd! |
| Lassan a piros fehérre ég. |
| Hosszúra nyúlnak… Szinte már oda |
| átfénylik arcod sápadt mosolya |
|
| és íve már-már a csillagokig… |
| Szögletes zárkából nyújtózkodik |
| a perc… Valami hatalmasan másba… |
| Van időntúli e pusztulásban? |
|
| Építve így, hordjuk s lebontva |
| tündöklik valami szerkezet csontja, |
| mely hatalmasan egy velünk és Vele, |
| mint a vég után az egész kezdete… |
|
| Hű szemed, a páva és a virág maszkja |
| mind csak takarja az iszonyatot, |
| tépnek és osztanak azok a sasok. |
| Valami szerkesztett rettenet… |
| Tövissel átszúrt térképén |
| valahonnan szikrázó szurok világít! |
| Már a nagy titok tudója vagy. |
| Szobánkat némán tágítva át, |
| fénylesz, mint a márciusi ősz… |
|
|