Kimondani
| Vad kisérlet – az ember is maga – Kívűl ürlaboratórium – |
| Belül még nagyobb – a lélekűr maga – |
| És kört a kör szeli – olyan arány-mezők – és végtelen |
| lencsék alatt – mely nem is emberi… |
A semmi ......... és .......... a szív |
| két .......................................................................... oldalán |
egyetlen végtelen halad – |
| tárgyát ................................ és ................................ falát – |
Kimondani mint egy virág – |
|
Mögéje nézz
| Mögéje, mert mind csak ott… S még az mögött… |
| Ne rája nézz!… Mert zöld a levél, |
| de ősz… Ereiben is az kering |
| s vitorláinkban együtt zúg a szél… |
|
Mert végül is
| Csak köd, melyből az ember |
|
|
Élővé zöldülő
| Pontosan vándorolunk mi is, |
| akár a hangyák, a lepkék, |
| Egy szabályhoz kötött jelenlét |
|
| rendjében egymásra terítve, |
| mint tengerfenékre föveny, |
| rakódunk sulykolt, elhagyott ruhák. |
| Iszonyú kővel mángorol a menny |
|
| s e szervetlen óriás terep |
| világít… Áramlik tőlünk és felénk… |
|
| És az benne a szép, ahogy |
| körülfog és ragyog minden és |
| éberré, szebbé is az tesz; |
|
| A léthez kötött telt lebegés |
| kisimult szárnyain az a csönd, |
|
| amelyben úgy fénylik a képlet, |
| hogy benne csak minden pontosabb. |
| Ahogy számolja halhatatlan |
| mély tengerét a habra omló hab. |
|
|
A régi pálya
| Ha rajta járok is, nem az, |
| mi volt… Nem kevesebb, de több! |
| Az évek és szervek természetével |
| gazdagabb az élet és a föld. |
|
| A levélen túl más is rakódik, |
| valami rend és új alakba, |
| mely beleépül e csillagon |
| minden partba, minden patakba |
|
| szinte már nem is rétegezve, |
|
| mégis oly tömött és annyi, |
| mit rejt e kettős hártyamély, |
| mely átlátszó és láthatatlan |
| s együtt talpunktól föl a napig ér. |
|
| Ezért ősibb is, mint a kambrium! |
| Szilárdabb is e feldúlt pálya |
| és ragyog az újra fellőtt labda |
| s talpunk alatt a holocén tovább rakódó tája. |
|
|
Fogadj be, világ
Hieronymus Bosch képe előtt
| Azok a lágy, kanyargó folyók… |
| Felhők közt fénylő madarak! |
| A ligeten orrszarvú ballag át |
| s kijönnek a partra a halak. |
|
| Így köszöntenek a fényben |
| mind, akikre csak vadásztam. |
| A hangok, mint a bíbicszárnyak |
| és pillangók szállnak a házban. |
|
| Te hoztad ide mind s a bárányt |
| és gyapjában a kis kolibriket… |
| Kék sással emeli az angyal |
| és szárnyával repül a sziget. |
|
| Patmosz?… Vagy ki tudja már? – |
| Hisz nékem is volt szigetem, |
| s itt állok remete-meztelen. |
|
| Nem úgy, mint János, a szent: |
| talárban, hattyú-látomásban… |
| Kezemben sincs se toll és oly üres |
| az út e téli, feszes nádban… |
|
| De földöntúli ez a fény is!… |
| E rettentő december-hideg |
| vezet, oly tiszta suhogással, |
| hogy kigyújtja reményemet, |
|
| jégprizmák közt az eszkimó. |
| Szikrázó barlang!… Itt üss tanyát!… |
| És te vigyázz, csillaglényű hó. |
|
| Nem a zöld!… Valami kristály… |
| Tündér-ecset helyett új ér |
| emeljen titkos rendszeredbe, |
| s mint ásványt fogadjon be a tér. |
|
| hajdan megfényesült hite… |
| Fogadj be egyházadba, világ! |
| Ne hagyj veszni a semmibe. |
|
|
Falusi Versailles
| Örökzöld fenyőn örökzöld repkény |
| átjárta már a padlást is magát |
| Ki lakik ott bent? Micsoda tündér |
| tartja e hegyi pince falát? |
|
| Kaszáló zöldjén gyökeres levél |
| hálója fogja zümmög a lakat |
| Falusi Versailles elvadult parkján |
| táncol a szerelmes fácánkakas |
|
| Valaki nézi zöld a paróka |
| Medence tükrén fürtös békanyál |
| Jégarcú tündér most lép a vízbe |
| s megfagy a fény is Fürdik a halál |
|
|
E fény-hideg
| Vad zöld ölén találtam rá, |
| útján a szél süvítve fujt. |
|
| Zaklatva vitt és tört gallyak |
| fonnyadt lombját lépkedtem át. |
| A hídon túl fekete hattyúk |
| húzták hó-ormok csillagát, |
|
| melyet bárhogy akartam is, |
| eltűnt… Magasba, mint a sas? |
| Vagy mint e kristályfalú mélybe, |
|
| a parkon át tovább kisért, |
| akár a hattyús csillag fénye… |
|
| Mert ez szorít, e fény-hideg, |
| s a sarkig tárt bezárt kapu… |
| Zord tájon leltem én e parkra! |
|
|
Valami nem is létező
| Már csak azt teszem, ami kötelesség. |
| Takarítok magam és időm között. |
| A csillag így kéz-közel jelenség |
| s járok a szennyes pályák fölött. |
|
| tisztítom, mint sártól szerszámot |
|
| hogy újra kezdjem… Elülről, |
| amit a nap majd rámszakít… |
| S a térben megbújt tettek!… Kegyetlenül |
| nem is a való, ez alakít, |
|
| e meg sem rögzíthető sok oszlop! |
| És iszonyú szobrok árnyékujja int… |
| Égtájak, elemek között a zord |
| létezésben pántoknál valóbb e híd, |
|
| mely így feszül és így vezet |
| arányok, ábrák, lelkek között. |
| Valami nem is létező emlékezet |
| kegyetlen eszméje ideköt, |
|
| a pusztulásnál is szilárdabb idő. |
| Vagyok hát magamban s magam körül, |
| ahogy a sík és benne a kő… |
|
|
Loncinak
| Naponta, hogy viszi, látom… |
| Bőröd átzizeg bő ruhádon. |
| Szemed árnyékában sétál a kísértet. |
|
| Fogy a miénk-volt s a tiéd! |
| Lassan a piros fehérre ég. |
| Hosszúra nyúlnak… Szinte már oda |
| átfénylik arcod sápadt mosolya |
|
| és íve már-már a csillagokig… |
| Szögletes zárkából nyújtózkodik |
| a perc… Valami hatalmasan másba… |
| Van időntúli e pusztulásban? |
|
| Építve így, hordjuk s lebontva |
| tündöklik valami szerkezet csontja, |
| mely hatalmasan egy velünk és Vele, |
| mint a vég után az egész kezdete… |
|
| Hű szemed, a páva és a virág maszkja |
| mind csak takarja az iszonyatot, |
| tépnek és osztanak azok a sasok. |
| Valami szerkesztett rettenet… |
| Tövissel átszúrt térképén |
| valahonnan szikrázó szurok világít! |
| Már a nagy titok tudója vagy. |
| Szobánkat némán tágítva át, |
| fénylesz, mint a márciusi ősz… |
|
Kilép a tizenharmadikba
| A fájdalom oly kemény hatalom |
| amely belülről fénylik s egyre nő, |
| mint sós tengerben a koráll. |
|
| Mély tájról süt a léten át |
| már itt sem az… Sugár késekkel |
| formálja testét át e mély. |
|
| Ezért s eképp lesz más a térkép, |
| egy új világteremtés vázlata… |
|
| s kilép a tizenharmadikba az |
| idő!… Új hónappal megnő az év |
| s a tárgyakon és rajtuk belül is |
| az élet új távlatokba lép. |
|
|
Fölöttem át nem üt
| – Hogyan?… Már soha többet |
| a Via Appián, soha veled?… |
| És Minosz trónjára sem ülsz? |
| – Ki adta ezt a zord hatalmat, |
| hol van az a vad minotaurusz, |
| hogy Delphiben sem hallhatom szavad |
| valami csonton-túli izenés… |
| És jaj a Szűz!… A szerelem… |
| – Kitől e zordon hatalom! |
| Beszögezett ég rései alatt |
| Repedeznek az oszlopos falak |
| és Knósszosz rózsás vöröse |
| akár a pillangók… És illatoznak… |
| Aranyló gévagombák terraszán, |
| mint toronyból néz a volt. |
| A tulipánok aranylándzsás hada |
| zöld páfrányok erdején elvonul. |
| Utánuk völgyi televény szaga |
| ahol már nem levél a levél. |
| A szirmon pillangó sem ül |
| és szép fejek közt nem dönög a méh… |
| Ahol a nap hűvös, itt állok én |
| és fölöttem át nem üt a fény |
| biztos hegye… Nem szúr belém… |
| A végtelen sugár nem üt szíven, |
| E lombon át nem látja már a szem |
| Pinturicchiónk veled közös egét… |
|
A fekete hetek töredékeiből
| és függvényeik, a poklok és egek? |
| és lénye is több a semminek. |
| A tiszta lényeg és valami |
| közelít és játszik velem. |
| Nincsen kész és nincs befejezett, |
| de árnyékában laknak az istenek. |
| Valami olyan semmi lomb alatt, |
| ahol se zöld, se madarak. |
| íratlan és betűs irataid… |
| s én állok a semmi helyébe! |
|
Vak táblák
| tükrözze át, hogy síkjaink |
| építve, betűnk is teljesebb… |
| Egyszóval, aki itt maradt, |
|
| Vezess a vak táblák között! |
|
|
Valószinűtlen messzeség
| Átlátszó fény-golyók a falamon |
| érzékeny képlet rendjibe… |
| a valószinűtlen messzeség |
| egy felhő fényes szigetén |
| és szívem felett a csillagok |
|
Út nélkül röppen
| egy szerkezet feszül és mozgat… |
| vitorlák… Kezem lapozgat… |
|
| hogy észak!… És délre?… Már soha!? |
| Út nélkül röppen minden évszak. |
|
| Egy érzés csupán s valami kép |
| kísért… Két évszám alatta |
| s acéllal metszett zsombék… |
|
|
Szavunkon túlról
| ágait egyre növesztő koráll |
| színeivel a kocka-szobát. |
|
| És lágy villanásokkal fordul |
| az idő s mint a hal vonul, |
| csillag-uszonyokkal a múltba. |
|
| Partjain kagylók izzó napja |
| holt zátonyok árka fölött |
| s ablakon át benéz a zöld, |
|
| vissza s egy tüskés csigányi kürt |
| frontjairól a csillagi űrt. |
|
| E szarvait növesztő koráll |
| s szívünkből vérzik a messzeség, |
| szavunkon túlról a világ. |
|
|
Fordított időből tépett
| kék fuvoláival ráz a hideg. |
| zengnek a fénykép-négyszögek. |
|
| Szárnyával pirkad föl a házad. |
| Pávaszín, halovány csónak |
| viszi zöld falon át az ágyad. |
|
| Hová e könnyű, tiszta út? |
| Nézem a meg sem fogható jelet. |
| s nem fönt, a völgyben a hegyek |
|
| e fordított időből tépett… |
| s te rejted mégis az egészet… |
|
|
Mert végül is
| Valami paradicsomi pillanat |
| az első hét után, parányi pont |
| az épp megszületett menny alatt… |
|
| Aztán elindult minden itt |
| időnk és talpunk alatt és a világ |
| csak ezt mutatja, a lebontás vonalait. |
| S benne elomló arculatát. |
|
| mint a szobrok és az anyag sorsa. |
| Villog a kvarc dirib-darab tükör |
| s a szervezet és szervezett szétosztja |
|
| míg vázában épp tartani tudja |
| a változót parányi sejtjeinél |
| a létezés törékeny egyensúlya. |
|
| Nincs aki és ami ellenáll! |
| Mindennek lényege: szétbomlani, |
| mert végül is nem tökéletes a világ, |
| s az a kezdés sem volt paradicsomi. |
|
|
Versváltozatok neki
| Hogy merre?… Nem tudom én, |
| de egyre csak vándorlok feléd… |
| Micsoda mezők… És ki segít?… |
| Titkaink és titkait rejti ez a rét |
| és ahogyan rajta át, egyre csak közelebb |
| s te benne örökre mezítláb |
| és talpad alatt olyan kicsi a világ! |
| A forrást már megtaláltuk. |
| Páfrányok jöttek és zsurlók: |
| erdei pávák, növény-kakaduk. |
|
| Meglátott s lejött a vadász. |
| Vad repkényben gázolt, temetők |
| hálójában kis puskás faun. |
| Arcán sárgarigó és délelőtt. |
|
| Aztán a szőlőknek vette útját… |
|
| Mi meg kerestük tovább a helyet, |
| melyet fényképed őriz, veled. |
| Végül letéptem egy repkény-levelet. |
|
| a régi forrás és időnk fölött… |
|
| Haláloddal élővé temetkezel |
| mint magzatot a méhfalak… |
| Ki anyám voltál, lettél gyermekem. |
| Megszülve így, tisztább e szerelem. |
| Hogy mindig veled… Egyre azt kívánja… |
| Élőként jársz velem a világba. |
|
Négyélű lépcsők
| A szokottnál is korábban kelek. |
| Az álmaim: lebontott ház, |
| apám s én fogadkozom, hogy elmegyek. |
|
| Tyúkcombot kaptam, de rajt a körme. |
| Fölriadtam, hogy mekkora a csend |
| s teámat nincs aki kitöltse. |
|
| A fényképek szívembe néznek |
| kapaszkodik, mert van, a lélek. |
|
| Négyélű lépcsők, versszakok. |
| s hegyéről nyílnak ablakok. |
|
|
A tetőn
| mint az ősz, betűk megett |
|
| nyúlós virág… S a pincesíp |
| szólít, szólogat valakit. |
|
|
Nélkülünk
| jeget fagyott rögöt eszik |
| s holnapra minden oly kopár |
|
| vagy az se vár a pince már? |
| csupán a fény legel hideg |
| foga közül a nyál az útra fagy |
| s dermedten áll a nagy tehén |
|
| kék jégcsapok tőgye alatt |
|
|
Entrópia?
| A romok is lassan összedőlnek. |
| Minden kisímul, mint a lap. |
| Mosolyognak a hegyre a völgyek |
| és emlékeink hol is alszanak?… |
|
| Barlangok?… Kövek?… Vagy a gyökerek?… |
| Régi versekből hosszú hangyasorok. |
| Hagymákból zöld kardok köszöntenek |
| s az árnyékok mindig boldogok, |
|
| mert valakit másolnak egyre |
| és néha olyan szárnyú is akad, |
| hogy aki elment és mindörökre, |
| valója mégis velünk marad, |
|
| valami tisztán-reszkető világ, |
| amilyent csupán a forrás tükre… |
| Így rezdülsz a bordámon át |
| s együtt úszunk a szálas fűbe… |
|
|
Hogy mégis itt hagyott
| azt raktam… Egyetlen cella |
|
| gyönyörű kétlábú kutyája. |
|
| mert féltett őrködő szemed. |
| Egyszerre figyelt és tudott, |
| akár egy lelkes szerkezet, |
|
| Oly biztos… És mindig pontosan… |
| Én voltam tudatlan s vagyok! |
|
| nyitottabbak a cellafalak. |
|
| Ez is csak tőle és veled, |
| hogy nem vagy; az üzenet… |
| Hogyan köszönjem és kinek! |
| Egy szellem érintéseinek? |
|
| Ki íly lelkes szerkezetet |
| oly biztos rugókkal, áttevőkkel, |
|
| hogy érteni?… Ki érti meg?… |
| De érzem, a szabad akarat, |
|
| Itt állok fekhelyed helyén. |
| és ömlik és suhog a fény… |
|
|
Kiről nevezzem?
| A tárgyak mögött oly messzeség. |
| A szavak mögött is messzi ég… |
| Magam mögött messze, messze, |
| ha nincs, a nincs mögött mi lenne? |
|
| Vak térbe ékelt pályák és napok |
| váltóin túl is univerzumok… |
| S befogva itt, szívemtől messzebb tartva, |
| nézek egy csillagot a poharamba. |
|
| Borom körén arany karikába |
| tizenkét hónap mintha állna: |
| kos-bika-kettős… rák-oroszlán-halak?… |
| Vállamon zengőbb évek játszanak. |
|
| Tizenkét jel?… És már nem is abban, |
| időn túl, a tizenharmadikban… |
| Tárgyak, szavak mögött ami ott! |
| Kiről nevezzem ezt a hónapot? |
|
| S idejét… Nyelvét… Aki kimondja, |
| hozzád végtelen hasonló volna. |
|
|
Csillognak a mólók helyett
| Itt a nyár és nem indulok. |
| kerülgetem a zörgő vitorlát |
| s villognak fehér márvány-sorok. |
|
| Csillognak a mólók helyett |
| arany betűk s nagy néha álom |
| és benne te átnyúlsz a vásznon |
| érintve ép csak fekhelyem, |
|
| amelyet annyiszor vetettél… |
| Kegyetlen, amit velem tettél! |
| És minden oly bizonytalan; |
|
| még emlékeink sem alszanak. |
| Szíven, kerten sörényes mének… |
| Indulnék s lassan visszalépek. |
|
|
Mint vad klastromban
| Az árvák ezüst fénye rajtad |
| s a korán megismert világ |
| halk szépségeit és iszonyát |
| nemes derűvel elfogadtad. |
|
| Mint vad klastromban, e magányban |
| suhogtál, osztva fényedet. |
| Nyitott volt szíved és kezed |
| s veled együtt, messzebbre láttam. |
|
| és semmit sem vártál soha. |
|
| egy feszes rend parancsa nélkül |
| a tettek márványába épült. |
| E sort is az ragyogja be… |
|
|
Vagy némán csak
| Naptól megfosztva és bezárva |
| nevelt éveken át a zárda, |
|
| Kegyetlen ez a rend, amelybe |
| minden belépve, máris hódol, |
| mert másik nincs… Csak egy és ebbe |
|
| Megszülve, ekképp… Soha másképp… |
| Az élet a halállal ajándék! |
| Vad zölddel s vadabb feketével |
|
| harcolsz, a tested osztva széjjel… |
| Vagy némán csak helyünkre állva, |
| újra Teljes leszünk a halálba? |
|
|
Egymást keresve
| Kinek szerelmét átemelték már; |
| tárgyán túl a lénye is nemesül. |
| Áthasad, kinyílik, ami zár |
| és ragyog tisztán, bár jeltelenül… |
|
| Egymást keresve, ezt írjuk Veled |
| e porból kis száraz grafittal |
| s a mérhetetlen partok felett |
|
| az innen, oda… Szinte rettenet |
| e vermek és szerkezet felett |
| a frigy e másik hatalommal, |
|
| mely innen szólítja át, oda |
| és mind, de már a tiszta porba |
| lángol az út s vezet egyetlen híddal… |
|
|
Egy vad vonzás
| egyre fénylőbben és nem a mélybe… |
|
| nő az anyag fölé és rajta |
| már túl áttetszőbb és arctalan |
| az évek és a test hatalma |
|
| Kutatlak így e kis szonett |
| A szerkezet és dallam megett |
|
| egy vad vonzás izma emel, |
|
|
Meglopva érted
| Nem távolabb, de mindig közelebb, |
| szinte már tudatomba nőve, |
| mint élő mozogsz az időbe, |
| mely mint a hóhér, úgy végzett veled. |
|
| Kilopva hát, mint elitélteket |
| Burkoltalak nem lepedőbe, |
| megkerülve a zordon hegyeket. |
|
| A rendet, mely hogyan is lenne rend |
| s teremtés az, mely halált teremt?… |
| Viszlek, mint ütközetből, tudva bár, |
|
| hogy két árok között, de rámragyog |
| a tett, hogy általad így több vagyok, |
| meglopva érted s veled a halált. |
|
|
Áttetsző és mély szárnyakat
| Most lettél az, mely változatlan |
| s teljes a kegyetlen anyagban. |
| Áttetsző és mély szárnyakat |
| bontasz az évszakok alatt. |
|
| Föléjük így állsz láthatatlan, |
| átlépve már abba a tájba, |
| amely mindenkinek hazája. |
|
| teljest ragyog, mint a szivárvány |
| s a nagy ív jegyeit kibontva |
|
| ragyogsz ránk, fölénk magasodva, |
| szinte már fogható jelekkel… |
| Szavaim közt minek is kereslek? |
|
|
Hegyi cellám előtt
| Itt csak a szárazság varázsol |
| és nem a zöld hajszálcsövek. |
| tömbjén a tűz vésője lángol. |
|
| Sugárzón röpköd és ahova ér |
| csörren alatta és a lengő |
| fényben torzókká dől a lejtő. |
| Vad koccanástól zeng a szakadék |
|
| Ujjam közt egyetlen virág. |
| – Hogy adjam át? – S e koponyák |
|
| s szívek kő-völgyén négy szirom |
| a széthullott anyag s eltorzult istenek |
| zord hekatombáján mit jelent?! |
|
|
Mészkőhegyünkre
| Hogy rád emlékezik, így benne te |
| tovább is élsz s mint kegyelem |
| szólítsz s öt érzékszerven át |
|
| e mészben, melyet a tenger itt hagyott |
| felém fordul, veled ragyog, |
| hegyek nyelvén szólít a kő. |
|
| S mert így és ez marad tovább is, |
|
| mert minden változás, s a vágyak |
| kiteljesítői csak a világnak. |
| Ezt olvasom most itt e mészből. |
|
|
Mert a kézzel foghatónál
| A szó, mely szólít, egyetemesebb |
| és gazdagabb lett vele már a nap. |
| Valamit átadott közénk, veled, |
| a megszokottnál e szokatlanabb, |
|
| mert a kézzel foghatónál a világ |
| más rendjéből hozott nem foghatót, |
| melyről ritkán jeleznek hajók… |
| Új partokat… Új kontinenst hozott |
|
| nekem, hogy lássam és éppen veled, |
| ahogy e fényesebb, zöld szigetek |
| a hiányból teljesbe nőve át, |
|
| mint része bár, de nem a résznek, |
| jeleddel tagjai egy oly egésznek, |
| mely talán több is, mint ez a világ. |
|
|
Ahogy a pillanatból odaát
| Onnan, hogy mit s hogyan… Hiába |
| szólnál… A létezés iszonyába |
| elvész, mert minden oly esendő, |
| mint az időben az esztendő. |
|
| Kitárt tájak között csak változó |
| jelek sora pereg, akár a szó |
| s testet nem ölt, de mégis abba, |
| mintha állna egy tükör lapja. |
|
| Enyém így vagy s maradsz!… Az irgalom |
| épp abban, hogy mégis láthatom |
| e rettentő szép változást, |
|
| ahogy a pillanatból odaát |
| – kegyetlen bár, de lényegülve –, |
| suhogsz egy méretlen tükörbe. |
|
|
Azt szoktatom ide
| Együtt suhanva, tollamat fogod |
| s e táj ölén a rózsa, szilva |
| testébe is de több van írva. |
| A szárny is más léghez szokott! |
|
| Viszel az évszakos világon át; |
| vakot, ki minél távolabbra lát, |
| annál hangyább ez a világ. |
| Azt lopva át, azt szoktatom ide, |
|
| melyről csak ritka pillanatba |
| csapódik egy-egy vágás síkja; |
| Mont Blanc fölötti kontinens hire… |
|
| Tavasztól őszig így veled |
| együtt kószálva kerteden, |
| más csokrokat köt ez a szerelem. |
|
|
Egy tiszafa-tisztáson
| Kivel beszélnék?… Csak veled… |
| felnő e szavak csöndjibe. |
|
| Piros bogyókkal szíven üt |
|
| s ahogy kilépsz, e zöld körív |
| egy jeltől lényegülve át, |
|
| s új tájjal épülve világ, |
| időt testté villantva át. |
|
|
Mit hoz e semmi
| Az árva vadlúd árnyékával |
| versenyt úszik s hozzá beszél |
| s míg fönt az ék magasan szárnyal, |
|
| e parton, ahol elvadult bogáncs, |
| tört kórók, zsombék közt magam, |
| kivetve, várom, mit hoz e magány |
| berki kutágas bitója alatt… |
|
| Mit hoz e semmi, nélküled, |
| mely mint boglyát tarolt füvek, |
| úgy vesz körül e vödrös rúd alatt, |
|
| mely csillogott, mint a neved, |
| s most dőlt kút kávájára hull szavam… |
|
|
Vad rétegek
| Lesárgult már a nyár a parton, |
| ami maradt, eszi a birka. |
| Folyónkról fölrepült a háló. |
| A mult védett romokba írva |
|
| kószál a park mértani táján. |
| Majd gyorsan nád közé szalad |
| s jelenbe ázik talpának nyoma |
| a foszló, ritka csillagok alatt, |
|
| melyek, míg éltél, nem is ott, |
| itt köztünk fénylettek, ragyogtak, |
| de lassan nincs mit róluk mondjak, |
|
| mert egyre mélyebben kereslek. |
| alól kisért arcodnak vonala. |
|
|
Élő rétegtan
| Erdők, szőlők, mezők és lejjebb |
| már kertek palaszín sora. |
| A rét vékony s a láppal s náddal |
|
| Élő rétegtan: nőve, fogyva, |
| még talpon, mint tavasszal te. |
|
| Szemem előtt az égeres alatt |
|
| sarkam alatt és döng a mély idő. |
| Zöld szittyó-szőrökkel kinő |
| s rá éles pengékkel süt a nap. |
|
|
Amíg téged
| Betelt a nyár s most epét hányva |
| sárgától csillog… Nem arany, |
| nyirkos, fanyar szag dől a tájra. |
| Avar tengerben cammog a varangy. |
|
| A pára, mint az évszak füstje |
| Már vakotás a víz ezüstje. |
|
| harsan fénnyel, ricsajjal néha. |
|
| gyűl, mint a roncs a faluvégen |
| s amíg téged idéz e séta, |
| vad barlang tágul szét az égen. |
|
|
Új mértant bont
| Négy hónap és a zöld piros lett. |
| A kint már reggel oly hideg, |
| hogy átmászik a pók a résen. |
| – Nem is rovar! – Akár a szeg, |
|
| amit október vert a fába, |
| olyan, ahogy az ajtót nézem |
| s a zsalun átvibráló ábra |
| árnyéka játszik bükkfa-széken. |
|
| Új mértant bont a tölgyek teste… |
| Négy hónap hosszú s így vele |
| más lesz minden szerkezete |
|
| a szívben is s a szem hiába |
| keresgél ott, ahol a nincsen |
| keze már rajt ül a kilincsen. |
|
|
Szövetségben velem
| Már duzzadt, élő vánkos a moha |
| a mészkő-vályúk őszi öblibe |
| s amit a tudós nem ért meg soha |
| arról beszél, míg lassan hűl köve… |
|
| Esztendők délutánjai ragyognak. |
| Egy nimfa-táj késő-virágos ősze. |
| Itt vannak mind, amik csak voltak, |
| a sejtek és kristályok fogják össze |
|
| s szavad bujkál, ahol a cinkék |
| és látják is és át is adják |
| szövetségben velem e sziklák. |
|
| Így járok itt s ezért magamba, |
| mert kinek is, ha nem nekem |
| adnák, amíg reád emlékezem. |
|
|
Szárnyának jelbeszédje
| A kukorica és a park közt |
| Szopja a fényt a rémült zöld, |
| mert alig sárgul már a nap. |
|
| aztán piros bogyók közt eltünik. |
| Körünkből október varázsa |
|
| a rózsák szirmát, dőlt virágokat |
| s kaszát fennek a gesztenyésbe. |
| Ahogy villog, suhog az éle |
|
| és hallom, látom is szavad. |
| Szólít szárnyának jelbeszédje… |
|
|
Tüskék közt emlék
| fanyar szagával áll a tájba |
| és levelét lágyan pörögve |
|
| járom a mezőt… Mennyi mag |
| csiccsegnek és a néma fák |
| közül egy-egy fácán kiszáll. |
|
| e némaságban, úgy recseg. |
|
| Tüskék közt emlék szendereg. |
|
|
Keresve lent
| A darázs a fürtbe költözött, |
| sovány és karcsú teste fázik. |
| Dideregve dőzsöl a szemek között, |
| nektárba, napba, dérbe ázik. |
|
| Érett vesszők sorában járok. |
| Aranylik a megszedett sok tőke. |
| Elmaradt fürtökre vadászok. |
| Így érek föl a hegytetőre, |
|
| ahol vörösből kékbe nőtt az ég |
| és párás fényporában vadludak |
| hullámzó ékje vonja az utat |
|
| s keresve lent a lenvitorlát, |
| emléked itt suhog a szélben; |
| pirosló rózsaszál alkony kezében. |
|
|
Partunkig hozva
| Az árnyék áll… A víz szalad… |
| Itt vagy velem a fák alatt, |
| e víz színét alig csak érve |
| ragyogsz, mint nyárfák tükörképe. |
|
| Fut a folyó-idő, de rajta |
| s az állandó, ami a lényed, |
| közénk köti a zöld mélységet. |
|
| A túlról így, egész e partig |
| reszketve kezemig hanyatlik |
| s nyárfákkal, őszi, messzi éggel |
|
| oly súlytalan, hogy nincs mi mérje. |
| Tükör síkjában él mélysége, |
| más távlatot ragyogva széjjel. |
|
|
Álmában készülődik
| Már kong… Üres… Villog a kén |
| s a hordó-lyukban ugrál a dugó. |
| Borköves dongák közt a must |
| elszenderült és lassan itt a hó. |
|
| fölfűzve csillog, mint a gyöngy. |
| A dér átváltozik és mint a jég |
| villog… Sziporkázik a tölgy. |
|
| Álmában készülődik minden |
| s talán a nyárra is emlékezik |
| a zöldje-vesztett ág s a rét |
|
| szép gólyát lát s bogyók szemét |
| idézi föl s tűnt lépteiddel |
| házunkig jön s veled együtt belép. |
|
|
Bennük, velem
| Neked csöngetni nem kell, a kulcs |
| Otthon vagy jobban, mint ezeddig. |
|
| Küszöbtől, s ahol a gerendák |
| te tartod, mindenben otthon. |
| A tárgyaknak lettél a tükre. |
|
| És elmondják és lassan megértem |
| – akár a kéz és a szokások –, |
| mert némán is rólad beszélnek, |
|
| hogy anyjukként maradva nálam, |
| nem kulccsal nyitsz reájuk. |
| Bennük, velem lakod a házat. |
|
|
Tört kő
| A sírodon egy száraz pálmaág |
| A Palatinus csendes vonalát |
| s szemednek olajzöld szinét, |
|
| amelyen láttam, mint hajózik át |
| a mult, mint tengeren a gálya. |
| Felém fordulva ringott a világ |
| a Fórum kövei közt állva. |
|
| Tört kő, előttem, magad is |
| és pusztulóbb, mert agyagba zárva |
| nézel e száraz pálmaágra, |
|
| mely itt, akár a holt sugár, |
| napjától megfosztva, homlokodra |
|
|
Mely több már jóval
| A pincémben, mely lényed őrzi, |
|
| valahonnan hozza a szavakat, |
|
| hogy vigyen, de úgy takarva, |
| hogy fényesen és nem is várva, |
| a legszebbet villantsa szárnya, |
|
| mely több már jóval, mint ami volt… |
| Így kisért e szikla-bolt, |
| együtt veled pincébe zárva… |
|
|
Melyben ha el is alszunk
| Az úton látszik még lábad nyoma. |
| magasan egyik, távol a másik, |
| közömbös téli ködben méláz. |
|
| Egyedül jövök haza a hegyből, |
| Nézem a feketén fénylő utat, |
| szólítgatva a süket köveket, |
|
| a fákat és e téli fénybe, |
| – melyben ha ki is alszunk sorba, – |
| dobog a tárgyak szívverése |
|
| tovább… És most is, mintha szólna, |
| a horhó löszbe vágott mélye |
| élő szavaid visszhangozza. |
|
|
Egy fényképre
| Két rózsával néz rád a váza. |
| Mögötted hosszú, szénás völgybe |
| zizegő fa a zöldjét rázza |
| s kéklik az emlékek ezüstje. |
|
| A volt e képből nyíló forrás |
| tükrén remeg… S a nyárból |
| most szirmok közt arcod szomorkás |
| nemes derűje rám világol. |
|
| Kószálsz még egyre itt és vissza- |
| szólítsz e hajló, völgyi hídra, |
| mely félig vízben tündökölve |
|
| lábad nyomát már akkor is fölitta, |
| de most a sok széthulló ismeretlen, |
| mint szép kezed fénylik öledben. |
|
|
Szál rönk a híd
| Új esztendőt nyitok… Jeges |
| Karácsonyt kaszál a hold… Az |
| s mikor lesz hajnal, s még tavasz? |
|
| Az arcképed fenyőm alatt… Veled |
| jönnek a kárpátalji képek… |
| Szál rönk a vad Nagyág felett… |
| Sűrű szapora szívverések, |
|
| s ahogy átérsz a karomba esve |
| derékig hóban, csattog a jég… |
| De mit jelent és épp Karácsony este |
|
| e gleccserre festett jászoli kép, |
| ahogy dédem csengője néma rézzel |
| dermedt pásztorként közénk térdel. |
|
|
Mintha az egész
| Ahogy az óra nálunk ketyeg, |
| nem hallod… Alszol messze-mélyen |
| kis rózsák és nagy csillagok alatt |
| földben s tőlünk elszokva régen. |
|
| Csupán a magok és források |
| s visznek tovább e földi létbe |
| hálóba s kékbe szőve lényed |
|
| és kilépsz az égbe és a völgybe. |
| Habok közt fürdesz, mint a nimfa |
| s most fénylik csak szemednek zöldje. |
|
| Terünk ekképp hódítva egyre |
| körül veszel, már többet tudva, |
| mintha az Egész tiéd volna. |
|
|
Vásznamat hajtogatom
| Hordóba must, sarokba kapa; |
| a sarkcsillag jegesen tüzel. |
| Sűrül, feszül… Őszi vitorla |
| kontrázgat, de nem hegedüvel. |
|
| Réztorkú kürtös lett a társa. |
| Bukott körhintás; a hegy mögül |
| jött, mint a szél a repedt házba, |
| s a lyukas kőfal bástyája hűl. |
|
| Huzatban reszket a fügefa. |
| Én is vásznamat hajtogatom. |
| Valami megveszett hatalom |
|
| szorít a hegyről… Gurul az út. |
| Erdőn szajkó és fűrész foga |
| s rámnéz és hallgat az orgona. |
|
|
Még helye sem éget
| Elúszik, mint a holdfény… |
| magányos tárgy… szavak… szívek… |
|
| csak váltják némán helyüket, |
|
| mert kéz, se horgony… Csak viszi |
|
| A hiány!… Mint a karszton |
| forrás… Gránit csucsán a fa! |
| árnyéka úszik… Nincs szava. |
|
|
Épp csak átszalad
| Nő a liliom kardja a vízen… |
| az árnyék szívébe mártja. |
|
| s a mélyülő völgyön ekkép |
| a tükrön épp csak átszalad. |
|
|
Sejtektől árnyas
| Mászkálsz a mandulák csúcsában. |
| a hajnalod és alkonyatod… |
|
| Földből nőtt tündérek ága… |
| Kis zöld kagylókba rejtve |
|
| a mész, a tűz hajdan-korát, |
| melyet itt hagyott a tenger. |
| szigetjén soros szeptember. |
|
| melyekkel itt lapul e falba |
|
| őstársa, száz gyökeret hajtva |
| s e mandulák csúcsából én |
| tapadnék följebb, magasba, |
| mint szalakóták, cinegék. |
|
| feszít kettős tenger fölött. |
| S pincénk döngő tatjáról nézve |
|
| tavunkról!… S e fák kagylóiból?… |
| A csontkemény, determinált |
| sziget s a mag csirája lángol. |
| Sejtektől árnyas kusza fák… |
|
|
Oboaverseny a pince előtt
| úszik… Kiköt lassan a test… |
| Kapacsengés és szúnyog helyett |
| zörgő ág alatt érett zene |
| forgatja, viszi a hegyet, |
| mint kocsit gurít a kereke… |
|
| Kis cimbalom higany-habon… |
| Kék, zengő sor karókhoz kötve |
| melyet fehér kőpárta szeg… |
|
| Torlódik, hódol pincém előtt |
| helyben tapos… Egyszárnyú orrszarvú, |
|
| A kőműves méri, függő-ónja |
| nappali csillagról mintha lógna… |
| Karcsú kapák, reszelt vasak, |
| kik velünk fürödtek sóba, |
| Szárnyat pattintott darazsak |
| csapódnak izgágán a mézre… |
|
|
A nem-létező elmúlás versei közül
| A nincs ablakán kinézek ide, |
fáid között itthon vagyok. |
Itt álmodom és alszom is. |
| Az idővel pontosan halad. |
| Oly pontos és úgy ragyog, |
|
Athanasia?
| az ültetett, száradó öröklét… |
| Itt, amit keze… És az is, ott, |
| lehet, a semmitől lakott, |
| mert ott sincs… Hiába kéklik! |
| Csillagokon túl is sötétlik, |
| ami hiányzik lent és odafent… |
| Csupán a gyökér nyúl le érte, |
| hogy zölden vigye a kezébe… |
|
Rajta át minden
| E láva tiszta, szép hajlásain |
| a tűz helyett a zöld parázs |
| világít és jelen van itt; |
| s kinéz az ablakon a láz… És az a ház… |
|
| Nem is a kő, de ami lényege! |
| Mellyel megszálltuk e hegyet |
| s leraktuk mind… Legyen helye… |
|
| Ő tanyázik már e tűz hajlásain! |
| E zöld parázs fényében nézzed a hegyet. |
| Rajta át minden s a hegy is teljesebb… |
|
|
Még ott is élnek
| Szétnyílt a felhő, mint kapu. |
| A baglyok a fák közé kiszálltak. |
| Szárnyuk rügyekkel érintik az ágak |
| s a fal tövében rohad a lapu. |
|
| Fénylik a kő: a kerek asztal |
| forog, mint patak fölött, amikor |
| hajtotta még a víz. Az ácsolt malom |
| zúgott s a méhek is tavasszal. |
|
| Most fénylik csak… Igy él, mert biztos |
| hogy semmi, senki sem halott, |
| csak láthatatlanok az ablakok |
| s a rézcsövek lencséje piszkos. |
|
| A kő mellett most is ül valaki… |
| Lehet, hogy kettőzve magam, |
| s a kőhalak úszását hallani? |
|
| Mint a patak, mikor forgatta |
| e követ és a víz neki beszélt. |
| Nézem a baglyok jelképes ívét |
| s ahogy elindul sok alakban |
|
| az időt, tavaszt és őszt is játszva |
| a szívemben és tegnapot a ma. |
| Őszül a téli kis füvek haja |
| s vagy kétszáz év sétál a házba. |
|
| És mind, akik csak benne éltek. |
| Tárgy és anyag s az ajtók is velük, |
| és mint a fény, még ott is élnek |
|
| a Pegazus, Kaméleon mögött. |
| Minden, mi teljesült vagy eltörött |
| épp most, vagy réges-régen… |
|
|
Kehely
ébresztjük föl a semmiben? |
S ekként támadva, hogyha szólna |
a Világ, már mintha miénk volna....... |
Szemünk és agyunk képlete! |
Csepp birtokunk, mint fő-ige, |
melyet a tárgy és emberforma |
kis napjainkra is arany-kehelyt… |
|
Eudémonia
| gyűlnek dolgoznak a napok |
| az órák és percek kegyetlenül |
|
| és most már hogy lassan vége |
| és úgy áll minden a világba |
|
| hogy tovarepül és átlényegül |
| de ott is dolgoznak azon a szérűn |
| csontjaink s a tér vázán a szárnyak |
| s az egész csak mélyebbre szépül |
|
| fehér síkok között mozogsz |
| tovább lépsz vagy az árnyék |
| mely ha nem is mozdulsz vonul |
| s a fény bejön nyáron a ház ég |
| s az áram amely a falban fut |
| csak pillangók helyett a denevérek |
| csapkodnak zárt kelyhek kapuk fölött |
| a titkaik szirmát se érve |
| a könnyű szív zavartalan hona |
|
A négy elem zónáján túl
A gordonka a sok virág fölött, |
mint óriási dongó röpködött… |
mely, mint egy ősi emlék, |
melyben már, mintha nem is lennék, |
s gyökér és szirmon áti tájba, |
messzebb, mint képzeletem. |
|
Árnyéka sejteti
| viszi egy ismeretlen szárnya |
| a horizont mély távlatába. |
|
| már itt… De hol?… Akárcsak… |
|
| illat és ág… S e tény körébe |
| S kezemben már? – Vagy mégse? – |
| Csak kisért az út s hol lenne jó… |
|
|
Megnyitni azt is
| Szikrázik ujjam és a hang! |
| A tárgyak is, amerre szól, |
| a némaság szótárrá válva, |
|
| Földöntúli koszoru fénylik |
| s a tarló, mint sárga léghajó, |
| emelkedik, megnyitni azt is, |
|
|
Égő utakon
| A kocsi széjjelzörög a napban… |
| a lovat… A kő a küllőt… A hang, |
| hogy égő utakon kocsi zörög… |
| Kocsi, a kézbe nem fogható évbe… |
| Hogy szerda van, augusztus vége |
| s e félálomban írt szavak |
| tartják e szerdát és lovat… |
|
| A többi?… Szólítatlanul zörög: |
| a csé és ű nélkül süket csütörtök, |
| vagy vissza, még mindig a kedd, |
| Mert jel nélkül hiába húz a napba… |
| Lovat, kocsit számon ki tartja?… |
|
|
Enigmák
| A fügefa bölcs és átváltozott. |
| kést, fejszét, villát, kötelet. |
| de tud-e rajtunk segíteni?… |
|
| Fület repeszt, ugy sír kapunk… |
| Nézem… Nyílik és tárva már. |
| – Be, ki jött?… Nem látom én, |
| csak kaszával vállán, aki megy – |
| Kezében korsó – Reggel adtam… |
| Megáll és visszaint a napban… |
|
| Ha minden mozog s csak változik: |
| épp azért!… Az a pont és forma, |
| az üt szíven, hogy legyen a nincs |
| szárnya és lába is a porba! |
|
|
Állíts a versnek…
| E szikla lapjai olyan csiszoltak, |
| hogy tökélyük már csak kophat… |
| Most vedd ki kezükből, ha tudod |
| s állíts a versnek monumentumot! |
| De bírja e papír és asztalod |
| e ránk szakadt tökély-pillanatot?… |
| Ki rózsa-mosollyal méri vonalát, |
| nem olthatod ki reflektorát. |
| A percek és elemek egyre csak növő |
| áramkörében tovább kopik a kő… |
| s ha róla szólsz, mint ködön a tű… |
| Csupán a semmitől teljes a mű!? |
|
Álomi vers
| Szánkózni szerettem volna |
| s oly más lett – akár a holdba – |
|
| a földi s még rá hogy tél se volt |
| de utcánk völgyén szakadék |
| s szemedtől mély az is a mennybolt |
|
| Hágcsón vagy zöld folyondár inda? |
| Ereszkedtem mint kút a rét |
| és intett – vissza! – az álomi kéz |
| pedig a lombsátorban mintha |
|
| te s parancsra már újra fönt |
| szánkónkra dőlve a keresztnél |
| szembe három ló akár a szél |
| s a külső bólintva köszönt |
|
| – Nem is ló – szólt a nyerges |
| Szerszámot ennek nem adok |
| Lába se láb Akár a kéz lobog |
| s talán egy rózsaszáltól vemhes – |
|
| S fölöttem három piros rózsa |
| repült a kőkereszt felett |
| Majdhogy letépték köpenyemet |
|
| a kútcsorgó patakká válva |
| s te ingben félmeztelen állva |
| eveztél Fénylett ágyékod íve |
|
| suhantál Én is És repülve |
|
| utánad ház és kert felett |
| s te angolul egy régi levelem |
| versét idézted csak nekem |
| melyről azt hittem régen elveszett |
|
| Minden sorát tehozzád írtam |
| Úszott a csónak A szavad felém |
| A multból pirkad így az ég |
| mint vers-szirom kopott papírban |
|
|
Kert- és folyó-variációk
| Most újra látom… Pontosan a kertben… |
| nagyok, akár a pálmaágak. |
| Fölötte rózsaszín-lila: ez a fa. |
| s megzendül jobbkézről a méhes. |
| Sonkoly és méz parfőmje vállán |
| s ott áll már Ádám mellett… |
|
| Miénk volt akkor a folyó is, |
| a réten át, malomtól malomig… |
| Kilenc szilfa volt a sziget és hajó. |
| Éhség?… Halat húztunk a fára |
| s fénylett ott fönt a zöldbe. |
| Kolibrinél tarkább a naphal! |
| Tündöklött, mint a szerelem |
|
|
| szajkónk szedi a mandulát |
| zománckék és olyan fekete |
|
| kőrisfám nyög fürtje is zörög |
| alatta nyirkos tölgyfalap |
| figyelt s nem jajgatott a lomb |
|
| A tar ágak közé beköltözött |
| egy idegen és keze kirakja |
| a rácson átvett végtelent |
| mint kockáit gyerek a padra |
| izzad a sor s a tölgyfa lapja |
|
| titkos jelre üres lett az ég |
| üres a fönt és üres nagyon a lent |
| karóbahúzva üvölt a csend |
|
|
| és horgászgatunk a sivatagban. |
| de gyönyörű patak kanyarog… |
| A fatörzsek, mint a szobrok. |
| Így vesz körül a legteljesebb világ! |
|
| Itt van… Legyen ez is tiéd. |
| Csak nézel… Nyúlnál is, látom, |
| de hol a nap és hol a hal? |
| a csillagokon túli világokat. |
|
|
|
Románc
|
Anyám emlékére
| csak ment, ment; makkos kalap, |
| nem válaszolt, nem is felelt, |
| lányára vissza se nézett… |
|
| Nagy réten csattog a puska, |
| nyulat hoz hajló fűzfaágon, |
| a hurkon fácán, pitypalatty… |
| És áll a vizsla, csahol a kopó, |
| a mocsolyából négy tiszta talp, |
| mint tündérrózsák szirmai… |
| Alattuk két sápadt gyermekarc: |
| örökre már békás iszap alatt. |
|
| És csahol a kopó és visszanéz |
| holtan a két kicsi barát… |
| oly metsző…És sípszó, |
Ki fütyöl?… |
| Két mosolygó vadgalamb repül! |
| És újraÉs sípszó! |
és mégse jön |
| lábamhoz, hiába szól a síp. |
| megy, csak megy, már utána… Nem felém, |
| a nyárfasorban megy a bécsi vizsla: |
| a puska, a makk, a hárs is… |
| Már alig, alig hogy látom, |
| És valaki egyre-egyre csak sípol. |
| Nagy réten fütyöl metszőn, kegyetlenül! |
|
|
Családi titok
| fölmentem én is a holdba. |
| Egy langyos, delejes este |
| magasan, a tündöklő fénybe… |
| valami fura nyelvet beszéltem… |
| – Holdbéli tájnak nyelve?… – |
| De értették és csak néztek… |
| Többet erről sohase beszéltek… |
|
A gyerekemlékek vázlatfüzetéből
Nyolcévesen: A játszótérről
| Mikor a hattyúk erre szálltak, |
| még szikrázott a szittyó és a nádas. |
| A négylábu sárkánykigyóra |
|
| emlékezve, mindenki tudta |
| hasa alatt ledőlt a torzsa. |
| Két nyelve volt s fürdött a tóba. |
|
| A pelikánnak nyoma sem maradt. |
| Sivatag falta föl a halakat. |
| Csak tört csigák zúgnak, ragyognak itt, |
|
| s a szélben kvarckristály vakít. |
| Vigyázz!… A sárkányfogakat |
|
| e tőzeg rejti még és tündérlányokat. |
| Bikákat hajt rájuk az alkonyat… |
|
| A fuvola, de kinek ajkán?… |
| A kert szól, avagy bátyám |
| alkonyi tiszta szoba-kékbe |
| A zongorában tarka kis-kakas |
| ugrál és sarkantyúz a kalapács. |
| A hátasló benéz az ablakon. |
| Szemében két fekete csillag. |
| Fehér cukor, feszes tenyér |
| Szatelliták nélkül jelez. |
| Könnyű nagy gömbök, lámpion- |
| Fénylik egy ünnep csillagrendszere |
| mögött és fölött… És mindenütt |
| a fuvola s a cifra kis-kakas… |
| El is szállt az a ház s a zongora. |
| Csupán az acél váz maradt. |
| Viszi, azt is viszi a fuvola… |
| arany bilincs!… Ívébe zárva |
| fénylik a fölkapott világ… |
|
Kettős pályán hátrál
| A régi házak járnak az eszemben. |
| Belenőnek lassan az időbe, |
| mint kiszáradt hársfa fekete |
| Gerle is szól a kitömött bernáthegyi |
| fölött… A pávák gyönyörű sátrat |
| fújnak rozsdás kaszák közül. |
| Seregélytrágya festi a padot |
| s egy láthatatlan tüll uszályát. |
| A mogyorók gyökere közt a macskák |
| Zeng a kakukk a pörjés kertből |
| és Kossuth szól az előszobából. |
| Összebeszél a kép a madárral |
| s a téglák lombot, a lombok téglát |
| bontanak… Magasan a tornyon |
| orgona erőlködik habarcs között. |
| Hozna virágot is, de valaki |
| ott fönt minden tavasszal leszedi. |
| – Ki megy föl érte?… Van-e szárnya |
| s kinek hozza, sehol egy váza?!… |
| Lépcső se föl, pincébe se. |
| Betömve és régen lezárva, |
| palackok szája és az ablak, |
| amely csak volt, de félíve mégis |
| nyugattól északig bolttá feszül, |
| mint pókhálós és egérrágta ég… |
| Alatta két ló, a Piros és Szedres |
| csalánból ég havára fölnyerít. |
| S lovak helyett már hattyúk húzzák |
| erősebb és fehérebb az idő is… |
| Számok kopott sora mit se számol. |
| Áll a tüzes gömb!… Hiába áll a ház is. |
| Árnyakat sem mér az óralap. |
| Kettős pályán hátrál a világból |
| a ló, a kút, kutya és pince, |
| pad, macskák, torony és orgona! |
| Csak nevük világít… Még meg sem kérdezik: |
| – Hová pókhálós, egérrágta ég? – |
| Csillog némán a csillagok pecsétje |
| és csillog a seregélyürülék… |
|
A takarodó emlékére
| s rezének fényével a dal. |
| A takarodó, olyan lágyan, |
| mint kristály-mélyben a hal |
|
| úszik s csak fénylett az a kürt. |
| Zengett… Aranyló szárnya volt… |
| Fújta, hogy szinte folyt a könnye |
| és ragyogott a kaszárnya-domb. |
|
| Álltam, az égbe fogódzva és |
| mint szertartás, a sok baka |
| csattogott és ahogy halkult, |
| megtelt a rácsos laktanya. |
|
| Kihalt a város… Csak egy diák |
| állt a folyónál… Nézte az eget… |
| A hold óriás rézkürt szája |
| s a hang, látta, mint csillag remegett. |
|
| Sugarába fogódzva, most is |
| hallom, hogy szól: – gyere-gyere-haza – |
| és jön velem, mert ki nem irtható, |
| mint szívünkből a sok eltűnt baka!… |
|
|
Emlékszem, így…
Egy Rippl-Rónai kőnyomatra
| A falon a zöldes kőnyomat |
| néz rám az üres éjszakába. |
|
| És ujjad némán, könnyű lágyan |
| elindul és a zöld vonásban |
| asztalra száll piros borod. |
| Kint nyitva még… Az otelló csorog… |
|
| És ősz… Vén pad… Nagy fák s a lányka |
| fehérpettyes szoknyában ül |
|
| Emlékszem, így… Akkor… De most |
| csak újra itt és ami volt, |
| keret szorítja, mint a csont. |
|
|
Mezei vázlat
| A szervetlen fénylőn dereng; |
| a csend is, a fecskékkel, |
| és benne egy szögletes, zöld batár |
| Nicolas Poussin modorába… |
|
| És lábamnál vérezve kiszáll |
| a látványból egy érett rózsaág. |
| Piros gyöngyökkel maga az ősz! |
| S a tüskés, gyönyörű hírnök |
| ujjával, mint lantot, az eget |
| megpengeti a tó és a vár felett. |
|
|
Változatok egy érzésre
| A moszat fürtös erdői alól |
| A levegő bokra vízre hajol |
| s ez fénylik a világ dolgaival. |
|
| a suhanás tükrös felszíne. |
| az oszló valóság ragyog a semmibe. |
|
| Lábamnál hal… Fölöttem sólyom |
| s az ég s a víz is jeltelen ragyog. |
| Nyúlnék és nincs… Mibe fogózom?… |
| Iszonyú árva?… Még az sem vagyok! |
|
|
| Valami kimondhatatlan árvaság |
| Se atyja… és anyja is bújik, |
| s ekképp ránk mi is maradt? |
| És kihez szólhatnak a szavak? |
| A földi és éteri süket falak |
| farkasüvöltést visszhangzanak. |
|
| akit körülvettek sintérei, |
|
| Már talán nem is az ihlet |
| valami más kell hogy segítsen |
| mint a szerszámok ablakot |
| melyen át hová is láthatok |
|
| egy tájra melynek nincsen fája |
| de árnyékába ez sincs minek |
| és kik azok akik segítenek, |
|
| hogy mégis mint út végén a ház |
| valami szikrázó fényben állsz |
| s kezedből versek és szegek |
| csattogva messze-messze fénylenek. |
|
|
|
Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől
Nikla, junius 5-d. 1811. (A Kazinczynak írt levél után)
| Ledőlt a vén ház fejem felett… |
| Aranyam semmi… üres ól… mező… |
| Reményem összedőlt, nem
térhetek |
| kies honomba vissza már soha. |
| Nem fénylik rám a Ság és
Kemenes |
|
| És Róma?… Ifjúság!… Emmi és
Dudi? |
| Szörtyög a berken fekete iszap. |
| Itt állok, reményem veszve
mind: |
| Feketevíz-Fekete-tenger… Nikla-Tomi… |
| Harminchat év s az
alkony rám szakadt. |
| A Szerencse szent oszlopai közül |
| kiűzve álmom,
kócsag madaram… |
| „Édes szerelem, édes poézis |
| mi is az ember
nélkületek” |
|
| Házat?… Még rakhatok: szépet, nagyot, |
| de fölötte nem az a nyájasság ragyog, |
| mely első könnyeimre szórta sugarát… |
| A fák?… Majd azt is ültetek… és három gesztenyét… |
| Csak
lombjukban soha thesszáli ég… |
|
| Búgnak a
gémek, bölömbikák. |
| Nimfátlan nádas, sötét berek… |
| – Pegazus? – …
Lovamnak nyerge is üres. |
| Békák és szúnyog… Diófám alatt |
| tüzemet
nincs ami gerjessze |
| s malmomon zokogva bújva át |
| kertem alatt styxi
folyóm kerít. |
|
| somogyi tölgy a gyertyám felett… |
| Letettem ágyamat, honnan a halál |
| s hiába nézek, hiába vissza, |
| elfedi arcodat Somogy, Bakony erdeje… |
| Isten hozzád hát újra, örökre |
| tündér Kemenes áldott mosolya, |
| messze sötétlő Ságom teteje. |
|
|
„Fekete órák”
| – A sorsa ellen senki sem tehet?!… |
| Hiába kéred… Sosem engedett. |
| Csak a magáét… S ez lenne az a rend, |
| amelyik munkál mindenek helyett?! – |
|
| – Tettél-e, hogy e ház s a vad berek?… |
| S szóltál-e néki?… Te!… Mások helyett?… |
| Hitted csak, kegyetlen építve tovább |
| magadban Azt, mi nincs is odaát… |
|
|
Ott jár közöttük
| Micsoda kert… Zöld hádeszi világ. |
| s a lomb sötéten izzó térbe nő. |
|
| Szőlő-barlangba hull vadon |
| s tükrén és fönt is álló csillagok… |
|
| Ott jár közöttük… Mégis idelent… |
| a gazda itt e hatvan hold ölén. |
|
| Mint almadin, olyan sötét a hang, |
| ha visszaszól neki e park. |
| Vén törzsek szobrain, sok odvas száj… |
|
| Itt jár közöttük… Mégis odafent… |
| sarkantyújától peng az égi táj. |
|
|
Melyben ragyogva
| Ha jött az esti szél, megállt… |
| Ó, nem a Pireusz felől. – |
| A berek küldte vad szagát, |
|
| a végtelen, melyben a Jóni |
| és gyöngyözve kezdte fonni |
|
| a koszorút, melyben ragyogva |
| És üstökét mélyen lehajtva, |
|
|
E látványra
| A kaszák is elhallgattak sorba. |
| – Zeusz csordája hova lett? – |
| Most látta fölöttük a sast, |
| s érezte fürtjén a szelet. |
|
| Keringett rengő képzelete… |
| Hó oszlopok a kócsag szárnyán. |
| Vitte s a szörtyögő sziget |
| szittyója közt megállt a márvány. |
|
| – Kaszák?… A hattyúk szárnya villog! |
| Az ingó-lápon már a csorda… |
| És látja Krétát s bika hátán |
|
| Szép méhraj Dániel fején, |
| s e látványra az ember-állat |
| torpan!… Az isten ráragyog… |
| Aztán döndülve tovavágtat. |
|
|
Nem volt és élt
| Én láttam még malmod helyét |
| Még délben is élt a sötét |
| és átszúrta a zöld falat, |
|
| mely nem is volt, csak egykoron. |
| És álltam a molnár helyén, |
| hol liszt helyett fekete korom |
|
| A kék és zöld között feszült |
| és árnyéka melledre dűlt. |
|
| Nem volt és élt ez a malom. |
| bronz törzs a korhadó hídon. |
|
|
Berzsenyi szelídgesztenyefáira
| Zölden és magasan, mint tenyér, |
| gesztenyefád Hélioszhoz ér. |
| Jelképesen, mert ott és itten |
| csak így ragyoghat minden |
|
| és tollad alatt, amely a tárgya, |
| az anyag a szárnyait kitárta. |
| Gyökere mély s éterin lebegve |
| Phoebusz kocsiját megérintette. |
|
|
Helyettem, Párka
| sombokraid közt villogott a Sors |
| piros nagy cseppek ágról és a föld |
| iszamos mint a vér a sok gyümölcs |
| s a Párkák is arany méhek között |
|
| mert ott állt méhesed és zümmögött |
| a sok-sok isten és bogár szava |
| kivenni tőlük csorduló világ |
| pergő orsók és lépek illata |
|
| kisértette időd dúlt pergető |
| álarcban égből hajló ág alatt |
| a zöld titok maszkjába zárva mind |
| emésztve álltál ölve magadat |
|
| szemed csak egyre rajt a zümmögőn |
| tollad nagy néha percent a padon |
| a gyertyaláng halk helikoni lány |
| körötted vad mezei szorgalom |
|
| ó méhes oda már minden remény |
| a sombokrok közül kiáll a kard |
| még egyet azt a mágus költeményt |
| helyettem Párka mondd ki írja majd |
|
|
Tündöklő forrás
|
Hölderlin és Berzsenyi emlékének
| Már csak a rózsákkal beszélt |
| a tübingeni kertben néha. |
| Agyából virágpor szitált, |
| szirmok közt szavak maradéka |
|
| átszisszenve repült ragyogva |
| tovább s egy távoli rokon |
| fénylett s nagy tűzzel is a boglya… |
|
| És nem a kis toronyban szólt, |
| de pásztorok között a flóta, |
| Niklán a berek álmos holdja. |
|
| Már ott állt mind a kettő |
| a kerek és nagyívű térbe, |
| és túl szívünk s szemünkig érve |
|
| fénylett és láttam is, magam, |
| a porzók kristályos porában… |
| Aludtam, szóltam is velük, |
| mely oly üres, a sárga házban. |
|
| arany vályogra rálehelve… |
| A csontjaid ott voltak, – ó, |
| kimondjam-e? – az én kezembe… |
|
| És szóltam, mikor az urna |
| lassan s az ég tollamig érve |
| s benne e rózsák és a méhes |
| forgott az isteni kerékbe, |
|
| mely visz, de mindig egy körön! |
| – Belőle ki? – Egyetlen útja, |
| hogy teljesebben összehoz, |
| mint a vizet a forrás kútja. |
|
| Tündöklő forrás, így ragyogsz, |
| világ!… Együtt és visszahozva… |
| S lejegyzed azt is, ami ott |
| izzott s ragyog a csillagokba. |
|
|
Rettentő szépségek között
| – fölöttem köd, lábamnál harmat –, |
| Hordom s aprítgatom a gallyat. |
|
| Csattog a fejsze az idő ellen. |
| – Meddő?… De védekezni kell – … |
| Nap se látszik… Egyre hidegebben |
|
| a stigma, amelyet ráütött |
| E rettentő szépségek között |
| mind szebbeket szülő enyészet. |
|
| És csattog a fejsze ellene! |
| mindenben s pontosan egyszerre |
| s forgácsának is éle van… |
|
|
Kivénült barackosomra
| – Hamvasmellű páros gyümölcs?… |
| melyik feküdt az éjjel? – |
|
Egy mandularönk szoborra
| Széptestű, csavart mandula. |
| Kiszabta a fűrész és a bárd |
| Mint sziklatömb, göcsös feje |
| a rozsdás drótszálakra dől |
| s ha zúg a szél, bár nincs keze, |
| kiirtott erdőnk mészkőoldalán |
| ujján, mint hárfa, úgy dalol |
| a szöggel ajzott barna húr… |
|
Kapás-emlékmű
| Vörös golyók… Szárad a paprika… |
| s majdhogy ujjamra száll a cinege… |
| Nagy kövek nyomják a vállamat. |
| Könnyű neked zöld cinege! |
| olyan csiszolt, akár az istenek… |
| Szédülve, lábon eget cipelek. |
|
| Déli egünk torzóit – Pheidiász – |
| vad indás hegyről hordom én… |
| Hol pelyva-sár, patics a ház |
| s makkfák között kopog a tér. |
|
| Itt emlékmű alá a cefretömb |
| szárad és vésők helyett, csak satu töm. |
|
| Kapások szobra!… Ide kell e kő! |
| Úgy rakni föl, mint törte az idő: |
| embert, meszet és hatalmasan, |
| ahogy széttépte e kavics a vasat. |
|
| Vállára kapát… Szárad a paprika… |
| Szobor fejére gombos korona. |
|
|
Tudja, hogy készül
|
Egy kapa hangját hallgatom – veri a földet aki meghal –
hallgatom aki meghalok – És készül az ünnep –
Gerendán lábát lógatva – Bacchus ül…
Készül az ünnep… Satuk karók között – s lábát lógatva
ő csak ül – Nem gondol kapára a verseinkre sem – Kihúz egy száraz nádat – alig-alig hogy zengeti – mert tudja jól – sohasem hal meg ő – és tudja mit csinálna
– ha eljönne most a lányka…
Tudja hogy készül a bor – tudja hogyan a szerelem – nélkülünk is kétezerben – mert ő itt marad – és
eljön majd akkor is a kedves…
|
Pozitív kripták
|
Nem az örök, a földi béke kriptái ezek a hűvös hegyi pincék… A kulcsuk is melegít. Kovácsoltvasuk
biztat, mint a kézbe ült, gondűző öröm.
– A teljes örömé! –
Mert földalatti rendszerükben minden, akár a kör, oly teljes és egész… A hordóik lapja is. Mester szabta
mértanuk, akár az égi pályák ívei… És köreikben emberi kézzel égetett jelek. Mögöttük rendszerük
fénye… És a csurgó nap fókusza a csap… A földi rontás ellen titkos számok a tölgylapokon és
gerendákon és a csontfehér falakon.
– Fényükből egyetlen korty! –
És talpraállnak az ásók és kapák közül, mint Lázár, sorba mind… A gyertyaláng a rühes róka farka…
Dani János kezében csak ez maradt… És kiugrik a borz-zsírból a hegyi nyúl… A nád zsupjában csörög…
Titkos kockajáték… Játszanak az óvatos pölék… A somízből a szarvas kristály szeme néz… Szügyében
hosszu nyárs… Előtte, csak a puskájától rettegő vadász… És kicsattan a pinceajtó… Se szél… Csak nyári,
esti csend… És berepül a lány… Nyakában már a szoknya. Akár a tűz, úgy fénylik s az ajtóhoz szorított
sötétből János, mint a csillogó hús, úgy repül bele. A peckes hús, mint szalonna a parázsba… Ó, ti
tündöklő vermek… Pozitív kripták…
– Gyönyörű lüktetés a föld alatt! –
Nem az örök, a földi béke, az élő lélek közös, de szép magányának kriptái ezek a hűvös, hegyi pincék.
Fölöttetek nyugtalan az árnyékokat mérő és hordozó föld. Az időt mérő fák gyökere és az ég
csillagrendszere is zörög. Zörög nyugtalan!… Hallom… Mint kék zsákban a csillogó kacat…
|
A hegyi Marcus Aurelius
Nem lovas… Mén helyett a vágó alján halomba hordott mészkövön ül… Forró kőhalmon ülve törli a
homlokát… Törli, mit rácsapott a világ és a fény, s amint emeli, keze, mint a császáré, mintha áldást
osztana… A keze ragyog!… Nem a bronz… Az emberi kéz… Izzadt homlokáról siklott át a fény a
tenyerébe… És ő egyszerü mozdulattal a zöld és a kék fölé emeli ezt a sós, arany ragyogást… Emeli úgy,
hogy ott is marad a fény… S már ő maga is szobor… Bronz nélkül ragyog… Örökre?… Ameddig itt marad
a hegy, házam alatt ragyog, összehordott kőhalmon a hegyi Marcus Aurélius szobra is… |
Cirreg az esti kotta
| s hol kékek voltak, feketék |
| barlangom körül e hegyek… |
|
Egy nem példánya
| bujkálsz, mint maga az ősz… |
| Borókát, fenyőt válogatsz |
| – piros tenger levél-habja közt – |
| mint szilárd családfák emlékműveit |
| a triász, júra, kréta obeliszkjeit… |
| – S te csak bujkálsz közöttük, mint az ősz?… – |
| Egy nem példánya a történelemből, íme |
| koponyák és koronák között, |
| hogy csákánnyal és ásóval lerakja |
|
Aranyszín okarína
| Kövemen Li Taj-po issza a teát. |
| Magam kortyolgatom a beceit… |
| Kettős hegycsúcs ragyog a vízen át |
| s szavad nélkül is értem verseid… |
|
| Aranyszín okarína repdes. |
| Hol itt… Majd ott énekli telt dalát. |
| Rigó?… Vagy bátyám eltört hangszerét |
| idézik s zengetik, mint madarat, a fák? |
|
| Ki szólhat rólam?… Magam sem ismerem… |
| Lábamnál sárga búzatábla. |
| A tölgy-gyökér a sziklán át fogja kezem. |
| Versembe nőtt… Együtt lakunk e hegyi házban. |
|
| Az oszlop hengerén jelet se hagysz. |
| Csak cirregés… Cirr-cirrr… Te szólogatsz! |
| Mint a tücsök, Po Csü-ji dala. |
| Sugárzik tőle kis házam fala… |
|
|
Nyolc szeptemberi sor
| A gomba már kalapot emel. |
| szarvasok… Vargányák illata… |
|
| Halványkék tüll… A zsalun át- |
| dereng a köd: szőlőn, szobán. |
| A szép Leányka már megért. |
| Reszket melle a szüretért… |
|
|
Badacsonyi képeslapok
| Tőkék közé szalad az iszalag, |
| Függöny mögött a dalosmadarak |
|
| Nem szőlő ez, de elvadulva |
| Görény, pocok és rókák útja |
| s lassan a könnyemet iszom |
|
| a bor helyett… Gödör, árok tele, |
| szeméttel a hordók szentelt helye. |
| Tőkék helyett virul a parlag. |
|
| Némák a dőlt vulkán-falak. |
| Bazalt tövén csak egy-két szemre |
| sugárzik már a naplemente. |
|
| Templom volt, aztán földet fogott. |
| Szétvándorolt a múlt a hegybe, |
|
| melyek előtt csörgő kopár: |
| kidőlt lépcsők, egér, gyíkok. |
| A semmi, néha az se sétál… |
| Korhadt pad zuzmóján írok, |
|
| Kapát nem látott ez az oldal, |
| amely együtt lángolt a borral. |
|
| Ma itt-ott még egy-egy borág. |
| Tört karók, földig dőlve nád |
| idézi a szüret helyét s dalát. |
|
| Itt tiszafát, ott szelídgesztenyét, |
| gyönyörű házat vertek széjjel. |
| szinte már részeg szenvedéllyel. |
|
| Ahol tüzes, épp ottan lett kopasz. |
| Beléndek, koldusbot tanyája. |
| Kapált talajra lelt a gaz. |
| Zsombékból néz a nádas tája, |
|
| hogy jönnek egyre-egyre lejjebb, |
| egy szikrát sem gyujthat alája. |
|
| Kis híjja csak, hogy nem mocsárba |
| rakják az oltványt, szinte fűbe, |
| mert többet csordít így a pince. |
|
|
Barbár szimpozion
| Nincs és nem is volt szolgahad. |
| Szedted és iszod is magad… |
| Sem amforák… Maguk a hegyek, |
| – mint kehely ölén a csepp – |
|
| És csapolva, itt a szomszéd: |
| s a szakállas legbölcsebb szobor |
| felhős fürtjével asztalodra forr! |
| Velünk iszik a fönt és a lent |
| vitázik barbár szimpozion. |
|
| Goethe szavával maga a világ |
| a költészet éden-fátyolát |
| önnön kezéből nyujtja át… |
| Így a nemrég hamvas fürt maga |
| biztos képekkel mintha szólítana, |
| tisztán, és lényege – akár Platon, ha szólt – |
| köztünk ragyog az élő idea!… |
|
| S a szerkezet?… – Mint felelet |
| rácsattan a roppant mechanika |
| s már új holdakról új méheket |
| jelez a hamvas és okos viasz |
| s fut körbe-körbe a szalag, |
| mint tengelye és napja körül… |
| És oly simán, hogy észre sem veszed |
| a legnagyobb is parányok foglya… |
|
| Nyelvünk kóstolja, vagy csak a pohár |
| az anyag kemény és nyers ízét? –… |
| E törzs, mint Arisztotelész |
| tartja az igék és ágak csupasz lényegét!? |
| S kiöntve itt, mint egykoron |
| a mindig és egyre tovább osztható |
| ujjad között úgy átsuhog, |
| akárcsak ott e csillag-fényű tó. |
| Köved fölött teremtő szárnya |
| fénylik a tűzoltó poharába… |
|
| Csepeg a rizling… Csillag csillag után, |
| s míg áll a fejünk fölött a láng, |
| előttünk, mint piacon kofa-viták, |
| szívünkig üt, mint tiszta kártya… |
| Kosárral karján most barna lány. |
| És táncol, mint hajdan meztelen |
|
| Körbe a szobrok… És köztük a flóta… |
| Hangját és testét viszi egy madár… |
| Nézi a kőműves, tűzoltó, tudor, |
| mint nagyító-lencse ragyog a bor |
| tágul és teremt a szárny… |
|
| A kőlapon tündöklő kócsag áll, |
| mintha csak véletlen ideszállt volna. |
| Élő mikroszkóp e barbár szimpozionba. |
| Lába borban… Csőre csillagokba verve, |
| állnak a csapdák kegyetlen kivetve… |
|
|
Egy athéni levélre
| az Akropoliszról köszöntenek, |
| ki nélkül rámcsapott az ég. |
| a romjaikban is isten-oszlopok, |
| – rózsállón fénylik a kezem – |
| egy szép követ hoztál nekem… |
|
| És itt a kő és itt a levél… |
| De Te?… Talán e szép redőkbe, |
| Istenek ruhája!… Vagy a tenger?… |
| Asztalomon nézem a levelet. |
| Egy zöld vitorla suhan ott, |
| mint egykor Byron kövéről |
| szemednek smaragdos kékje |
| suhant a jóni messzeségbe… |
|
|
Ritka pillanat
| Ritka pillanat – a talpaspohár – a malomkőre áll… |
| Rózsaszín sugarak – az alkony szivét – elöntik, mint a könny… |
| Hamvadó színekben – úszik hajók helyett – és hálók fölött a völgy… |
| Két ujjad fölcsípi – elefántcsont a mandula bele – |
| Érzékeny ecset az utolsó sugár – s ahol vadászok állnak – a táj játszik vele… |
| Pettyes felhő a seregélycsapat – Ugat a vizsla alkonyat – s kilép a képből – fütykösét emelve – a mandula ága – és rásújt a kövön – a metszett pohárra… |
|
Tövének vissza sem felel
| Egy-két nap jön a fanyarízű ősszel, |
| amikor könnyű lesz a csont s az ég. |
| Megbarátkozunk a rezgő levegővel, |
| amelytől vattás, szebb e hegyvidék. |
|
| Rókák nyomában járva, guruló kövek |
| bazalt várában zörög a dél. |
| Sólymok, galambok egyre följebb; |
| kering a toll s egy villanásnyi szél |
|
| jelez, hogy oly rövid e pár nap itten, |
| akár a szüret kétszázötven éj után… |
| Suhog a kráter ölében az Isten |
| és már arany csapással ott a fán |
|
| gyantás vérben a fejszevágta jel, |
| hogy lehull, mint az a korona, |
| amely tövének vissza sem felel, |
| ha kérdi: – Kinek leszel az otthona? – |
|
|
A magyar Waste Land-ek
Hegyközségeink pusztulására |
T. S. Eliot emlékének
| s az, ott kint, az sem kell |
|
|
|
Pannon mediterrán
| A górék arannyal megtömve |
| s mint kincstárára néz a süldő, |
|
| Szolgáit lesi, hogy sürög |
| a sok nadrág és cifra szoknya, |
|
| s bár arany a kukorica-cső, |
|
| mint egykor ott, tragédiát |
|
| kopasz ágon, csupasz füge |
|
| kibuggyan… Kis kobak hegye… |
|
| Északra tévedt… Nagyon árva |
| s csak ül… Mögötte a bazalt |
|
| a füge lát… Kék déli tenger |
| mossa lábát, mint itt szeptember. |
|
|
Falusi szonett
| Kék füst bújik be zöld zsaluk között. |
| Fü harmatja fölött a fekete |
| bevonja már az almát és tököt, |
|
| A kertre rávonul az este. |
| Tyúk álmába fácán kiáltoz |
| s az égi sarló sápadt déje |
|
| Így a holdba nem harap kutya. |
| Sötét gömb Ácsék bukszusa |
| s a tűzfalon a szám se látszik. |
|
| Parázs mozog… Nagy úr pipázik. |
| Köztünk jár s nem megy föl a fára, |
| mint szomszédunk fehér macskája. |
|
|
Hegyi naplómból
| Az éveket számlálni nem lehet! |
| A számok csupán csak számok… |
| Az évek ott állnak minden megett, |
| mint itélet mögött a királyok. |
|
| Már újból befulladt az év. |
| Pára lepi és lila magány. |
| Fejszét teszek a fejem alá, |
| mert szörnyű lila e magány |
| s ki tudja, be még ki nyit? |
| Egyedül lakni ilyen házat |
| kisértés mindig egy kicsit, |
| s én igen kegyetlen egyedül |
| lakom e párás őszi hegyben. |
|
| Egy titkos jelre üres lett az ég. |
| Nem hálózza már a seregély… |
| Üres a fönt és üres nagyon a lent. |
| A karók közt üvölt a csend. |
|
| és túl is csak te vagy a part… |
|
| kettős jelükből ki néz rám? |
|
| De nem a magasba, mint a szentek, |
| s hogy zöld legyen a kert, |
|
| Megőrült postás, millió lapot |
| zúdít nyakamba ez a hónap! |
| – De ábécéje mégis hol lehet? – |
| Szólnék a mindent titkolónak, |
| íly árván és vakon mért hagyott, |
| nem is az ősz… e téli hónap. |
|
|
Létünk csőrevett szíve
| lábnyom s egy sáska-arcú gép… |
|
| És reszket a földig csontváz, |
|
| Agancs közt hideg csiperke. |
| Villog és villyog a karvaly |
|
| s még messzebbről a gép zörög. |
|
| s a sáska-arc körül a táj. |
| Létünk csőrevett szíve: kis őz, |
|
|
Kegyetlen látvány
| Ez itt a nyers való!… Sehol a lomb – |
| ruhája, mint kórboncnok asztalán, |
| úgy fekszik a völgy… A hosszú domb… |
| Bibircsók, ragya látszik valahány. |
|
| Nézem… Tapintom… Keményre jegelt, |
| de tudom, biztos nem halott… A tél |
| hiába ül – zord sirató – meszelt |
| pincék között s üvölthet is e kép. |
|
| Csikasz torkából majd virág repül. |
| A varjú sem vághatja ki szemét, |
| mert épp, hogy lásd, anyánk csak ledült. |
| Szép, nemző ágyékát feszíti szét |
|
| a föld, mely szült és befogad… |
| Kegyetlen látvány, pucér meztelen |
| e szívdermesztő hideg ég alatt |
| a sárként kötő anyaszeretet. |
|
|
Miért is
| Lépen halt madár?… Töpörödött |
| kökény a tüskék nyársai között. |
|
| Nyikorog a nád a patakban, |
| ahogy gázolom… De miért is? |
| Mint a madár, repülnék én is! |
|
| Nem térdig, ha ezüst is e sás… |
| Szebb lenne az a villanás. |
|
|
Oszd szét titkodat
| Már csak a tüzet, már csak a prést |
| Az égtől is megrogyó kéményt |
|
| Így áll a dombháton magában! |
| – Rongy jelkép e téli világban? – |
|
| Hallom, ahogy körüljárom én |
| s míg tüze kezet melegít, |
| hét szarvasra vágódik a fény. |
| Törzsek villognak, gerinceik… |
|
| Így vonulnak… Satu szorítja: |
| Hogy állsz még, ránk világít nyitja |
|
| melyben, mint a fürt a világ |
| és lélek… De itt valaki szól |
| hozzánk és hallgatom szavát… |
|
| Megállni ekként alattatok |
| ostyánál fénylőbb áhitat! |
| Nem barbárul, mint e szarvasok… |
| Kis tető, oszd szét titkodat! |
|
|
Az erdei Apollinaire
|
Várkonyi Nándor emlékének
KÜLÖNB LEHET-E, MINT A SÁR? – |
A zöld mohán tintás papír… |
|
A forrás nem nézett a völgyre, |
– A VÉGTELENBEN HIÁBA MINDEN ÚT! – |
Tenyerébe vette az írást. |
a forrás többé szomjat nem olt. |
|
A vízről a tintás papírra dőlt. |
– A SÁRBÓL KI LETT – alá. |
|
mint egy erdei Apollinaire, |
„A MEGSEBZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT” |
csontjainak árnyékára írta. |
– ÁRNYÉKNÁL SEMMIBB, MI RAJTAM… – |
|
Üres ujjakkal folyatta tovább. |
a gólyatoll úgy keringett, |
ahogy lent, az üres kézzel írt betük. |
az égen is olvashattam már, |
– ÉS ESENDŐBB, MINT A MEGSEBZETT
|
|
|
Dante szarkofágja előtt
| Kőkoporsódat érintve, mintha |
| fehér tűz ütötte volna át |
| kezem s a megrendült létbe nőve |
| fekete fényben reszkettek a fák… |
|
| Babérfák hűtötték a fénylő sebet! |
| Ravenna, mint ájult sziget |
| ringott… Néztem a kupolán… |
| Ott lüktetett s a seben át |
| a márvány és mocsár felett, |
| mint élő mozaik sütött a jel… |
|
| hogy szóljak róla, a rejtélyes mező, |
| melynek szívében nem Apollinárisz… |
| Zöld mezőben kék tökély s szavad!… |
| Mint az ivó és figyelő galamb |
| kövezett ég és jelképek alatt… |
|
| Így álltam már Veled s velük a pálma |
| és az arany-szertartás között. |
| Megértettem, a kockák és a Játék |
| miért csattognak azóta is, |
| mért villámlik e két komédia |
| kezünk és márvány koporsód fölött. |
|
| Látom és láttam a mártírok |
| hosszú s a csodák még hosszabb sorát. |
| – Itt állok!… És vagyunk! –… |
| S a Nuovo jégcsap oszlopain |
| a Palota és Kikötő között |
| zöld réten koronás, szárnyas világ. |
|
| Véren, tűzön kiizzadt glóriák |
| Menny és pokol között a tiszta Mű |
| reménye!… Hogy befogad!… Még itt, |
| mint Téged Ravenna; nyitva szárnyait |
| a sas, körmét oroszlán, szarvát bika… |
|
| Kilépve, mintha nőtt volna a tér is. |
| E bolygókkal, köddel tágas mozaik, |
|
a teljes, hullámzó létezés… |
|
| A levelek, mint sötét aranykövezet |
| ívükbe fogtak, hol áthaladva |
| tollat Te feszítettél a napba, |
| hogy tartsad, mert arcukról is tudtad |
|
a Szó nélkül minden üres. |
| Gyémántja nélkül a szivárványban is |
| Üres a lét s a kő, mint koporsód |
|
|
A Ponte Vecchión
| Firenzében, ahol megálltam, |
| és nem a brilliáns és Kert tüze, |
| Éreztem szívemen, hogy ég! |
| Lábam alatt az Arno is szaladt |
| s mint lángoló Tölcséred mélyén, |
| és köröttem az csak tágult, |
| mint távolabb és beljebb, |
| a kilenc Kör egyre sebesebben! |
| arcodnak metszett, tiszta éle |
|
A freskó zenitjén
| Egerszegen ütött szíven a hír. |
| Ott ültem az Arany Bárány alatt |
| s kocsit vártam, mely szép Göcsejbe visz, |
| olajmezőn virágzó fák alatt… |
| A Népszava!… Az adta hírül, |
| hogy itt hagyott… De tisztán ment oda, |
| melyről, ha szólt, akár a gyémánt! |
| S tudom, onnan is tisztán néz ránk… |
| Csak egy fohászt, mely máma nem divat… |
| Kocsmából át gyorsan a templomig |
| s ott álltam már a két torony között, |
| hogy lássalak, mintegy keresve Téged, |
| mert Báránytól a Bárányig az ív |
| rövid és egyben olyan végtelen. |
| S ott Salamon és István közt az ég, |
| – ahol, hogy épp tetőzzön –, leszakadt |
| s a freskóból por lett a köveken… |
| E Jel s a Hír két kézzel fogta torkom. |
| Az üresség… De soha szebb helyet, |
| s mert nincs véletlen és nem is lehet |
| a boltozatra írtam nevedet, |
| az ív zenitjére; kivel együtt |
| indultam és hogy csillogott Dunánk… |
| – Hogy hányszor szóltál értem, szóljak-e? – |
| S a fénykép Szárszóról – Te küldted el; |
| a vers mellett – Attila sírhelye, |
| melynek sarkába fát ültettem én… |
| – De él-e az a tölgy?… Él-e ez a négy?… |
| Vagy csak a sár s a rámszakadt hiány? – |
| Néztem a festett királyok között |
| a magas ív kihullott közepét |
| s láttam arcod… Ahogy próbára tettél |
| akkor s nem Supervielle-t s Apollinaire-t |
| kinálva, de Budán kinálva borral… |
| S ahogy megcsillant és a nyelvemen |
| szétáradt, már láttad is kilobbant |
| szavamat: – De hogy?… Hiszen ez becei? – |
| Nevettél, fénylett arcod és szemed, |
| hogy eltaláltam, mert Nálad ki tudta |
| jobban, hogy íz és fény a versbe-borba |
| biztosan ragyog!… Ki tudta jobban a szabályt, |
| mint tőr s köd nélküli esztétikád. |
| S most ott, magányosan, ahogy szavam |
| a két Torony s a két Bárány között |
| repült, kitöltötte a tört helyet. |
| És a freskó zenitjén, mint ragyog, |
| láttam, hogy fénylik s csak néztem nevedet. |
|
Negyven év után Seurasaariban
| Tegnap volt?… Néhány perce csak… |
| Közben mi is volt?… S ha volt: |
| hol az?… Mintha csak a pillanat |
| folytatódna e fenyőfák alatt… |
| És tizenhét lépés a kiállított hajó. |
| Leléptem, mert tudtam, annyi… |
| De az a negyven!… Az akkort, most folytatom? |
| Áll a hajó a parton, szárazon. |
| Benne ülnek a láthatatlanok… |
| Megállnak itt… Kiszállnak ott… |
| Nézik az esküvőt, kelyhet, papot |
| a sziklán… Öléből semmi ki nem esett… |
| Rózsaszín szirtek a gránit szigetek. |
| Köztük eveztem… Tudtam, Suomi szeret. |
| Együtt készültünk ide, Veled |
| s most mérem: tizenhét lépés, |
| meg az a negyven… A Tiéd, ha három. |
| Visz a tölgyfa csónak… Nem is látom… |
|
Anna Maija Nieminenéknél
| A légykapó beköltözött a házba |
| Nézzük könyvek közül, üvegen át, |
| hogy él a légykapó család? |
| olyan velünk, mint szárnyas anya; |
| s a rég elvált-megtért rokonokat… |
| Gyertyát is gyújt: pirosat-fehéret-zöldet, |
| valami tiszta ragyog fölötted |
| s a nyírfatea magyar bodzával, |
| mintha csak nem is ez a század… |
| Mikor még egy volt… S a szívekbe, |
| mint remény világít az északi este… |
|
Fél évezred
| Mit nem láthattak e szelídgesztenyék? |
| E törzs körbe hat méter lehet. |
| Befogja korával falunk felett |
| történelmünkből majd a fél eget. |
|
| A dombról messze lát… Lenéz: |
| horhók, csatasík, a gát s a bánya |
| nagy sírjából, amint épp kihordják, |
| a viskók vályog-sorát is látta. |
|
| A régi falut, amelyben új az út. |
| A pincékből szellőzik föl a mély… |
| Fölöttük forog a vetési varjú, |
| mint papír-sárkány a tűzhely üstökén |
|
| ott lent… És itt a kukoricás |
| a szőlők helyén, már csak az zörög… |
| Állnak, mint élő fekete tömbök |
| e gesztenyék hittevő erdők között. |
|
| Törzsükhöz vetve a hátam, íme, |
| hol senki, nézem és szólítgatom |
| s megindul az egymásra tipró |
|
| Fél évezred szorít!… Ide szegez! |
| És leszek véle és velük is egy. |
| Gyökerük, kérgük fog és emel, |
| csapdák, szavak fölé is ez a hegy, |
|
| hogy lássam, miként ezek a fák, |
| – érezve fejszét és szíva napot –, |
| mit takar s teremhet még az ág, |
| amit az idő törzsünkön hagyott… |
|
|
Kövek között
Egy bozót-temető 17. századi sírkövén | „Itt nyugszik hat magyar gyalog-katona. |
| Ibrahim, a lovas, orvul vágta le. |
| Apródok hordják a virágokat. |
| Él mind-hatuk emlékezete.” |
| A Hagyott-vár tövében pásztorkunyhó: |
| akácdorongra nylon, rajta gyöp… |
| Néha előjön egy-egy patkó |
| s a sáncon tüzes mén táncol odafönt… |
|
Zrínyi elődje
Horváth Márk szigetvári szobrára
| „Honából ha hagyja, hogy kiűzzék, |
| vesszen, mert eddig sem érdemelte! |
| Jöjjenek a sokaságra büszkék, |
| vagy jöjjön a szultán kegyeltje!” |
|
| Így szólt Márk, a végvári szablyás, |
| aki a törököt tűzzel és vassal… |
| Nem dics volt akkor a kapitányság |
| Sziget mocsarában teli hassal, |
|
| de mindig készen!… Nyeregbe, nőre! |
| Villogott a szablya és a szerelem |
| s tartotta keményen Zrínyi elődje |
| a falakat, itt a végeken… |
|
|
Mikes Kelemen elveszett leveleiből
| Az én Uram engem el nem hagyott. |
| Szorgalmasan gyalul és ácsol. |
| A tenger az ablakán messze ragyog |
| s bár köztük él, megóv a pogánytól. |
| Hát írhatok… Sok is, kevés is dolgom. |
| Az étket asztalára egyedül hordom. |
|
Soproni disztichon
Kölcsey és Vörösmarty tónusában
| Várak-földje mögötted Bécsnek kincseit óvta; |
|
ám, ha a kard fordult, védtek minket is ők… |
| Zárták féltve az ország lejtős, tünde határát, |
|
hol most, mint üde park, úgy szeg a soproni táj |
| drága Hazám s mint szép hajadon lány, kertben a Város |
|
tiszta szemével izen s lángol a selmeci mult!… |
| A szeretet szava szól köveidből és a szivekből, |
|
mert hűséggel együtt él itt most is a szép. |
|
Versek közti jegyzetek a zöld füzetből
Az első: az oroszlánszagú szél
| A monostor már régen magtár. |
| barna galambok repültek ki a rácsokon… |
| Egyik-másik – vagy csak a szárny – |
| és nézik a napos fehér kerengőt. |
| Kukorica-csövektől lángol… |
| A kút vödre, középen, inkább szűrő. |
| Már eladták régen Ferencet is, |
| mint vásáron hajdan a szolgát… |
| alkudott rá egy régiség-kupec… |
| tartotta csak, mint hajdan, |
| búcsúkor, a templom előtt… |
| Keze üres és lyukas volt, |
| Nézték a galambok a kakas hátán. |
| s mikor megkondul a harang, |
| akkor, a nyitott kriptában |
| megzördülnek a kegyúr csontjai… |
| Nem a patkányok, sem az egerek… |
| Az oroszlánvadász lábánál |
| – mert végül is az ütötte le –, |
| csupán apacsot játszanak a gyerekek… |
| Fölöttük kakas, galamb, torony. |
| Körben elvadult orgonák, gledicsiák |
| és Ferencet hátán viszi tovább a kupec, |
| mint az emelő e falak közé |
| fuj az oroszlánszagú szél. |
| A tevét keresztülvezették |
| Aztán a faluban tanyát ütött a cirkusz. |
| Úgy-ahogy, de ment az üzlet. |
| A teve éjszakánként szabadon kijárt |
| és kint a borókás homokon megállt, |
| Feje magasan… Gondolkodott… |
| Egyetlen élő a pusztaságban |
| a szétlőtt zsidótemető mögött. |
| Ekkor történt… Nem csoda, de mégis |
| mintha sírból állt volna oda |
| egy ember s a tevével beszélgetett… |
| Esténkint ment minden tovább is rendben, |
| mert ottkint, már várta Ő… |
| hogy elég volt, tovább áll a cirkusz, |
| Pontosabban a kötélből a teve |
| és semmire se mentek vele… |
| Csóraggal, szóval, banánnal. |
| Lábát csak szétvetette, akár a torony. |
| Ezzel jelezte pontosan, hogy marad, Vele, |
| kivel beszélgetett esténkint a homokon… |
| mert úgy megszánta a tevét, |
| beállt Ő is a Mester cirkuszába. |
|
Farsangi versezet
Csokonai kaposvári szoboravatására
| hogy Somogyban születésnapomra |
| esett e szoboravatás, így az eset |
| kettősen is megörvendeztetett… |
|
| Meg ám, hogy Vitéz Mihálynak |
| végre Kaposban szobra áll |
| s tolla alól már nemcsak poéta-álom, |
| de maga a való tündére jár. |
| Itt vonul előtte ím e karnevál… |
|
| Előtte, mint vidám hadvezér előtt |
| nem éles, szerkesztett fegyverek, |
| de harsány szinpompás sereg, |
| – mint Velencében a vizen – |
| csak itt kövön és aszfalton kopog |
| és ropog a patkó és szekér |
| a város fő útján és terén. |
|
| És e vidám nép fölött és vele |
| feléd integet Kossuth keze. |
| érc-szobor-kezével gratulál |
| és látom, nyújtanád Te is |
| a volt hercegi ház tövén, |
| Te vidám és nagyszívű vezér, |
|
| És ez szomorít és kegyetlen, |
| hogy vidám vezérünk e szemlén, |
|
| Így állsz, csak így Kaposban, |
| hó papíron és vad tájunkon át |
| szárnyalva és gyalog a fél megyét |
| e kis és nagy hazát itt vitte… |
|
| De ragyogsz így is! Akár az ég, |
| bár csak a melled döntheted felénk!… |
| Döntsd is, héroszul örökre! |
| S teszed, szerényen is, mert Vitéz |
| kéz-láb nélkül is olyan legény… |
|
| És hallom – és szavad leint – |
| mert ha farsangi módra is, |
| de szavad komolyan vidám. |
| Hadd hallja hát e karnevál! |
|
| – Láb, minek?… Van itt másnak! |
| Ki is tapossák, amit megkívánnak… |
| A lényeg, hogy nektek legyen |
| másszívű dámák és hercegek!… |
|
| És szemetek is, akár a sas, |
| hogy lássátok, mint akkor én |
| merre tündöklik magyarul… |
| merre vigyen az út e honban! |
|
| most is és akkor is így akartam |
| árván a két palota között, |
| mikor a megye és a herceg |
| kegyesen vállon veregettek… |
|
| Ám a nagyúri karnevál felett |
| akkor is láttalak titeket |
| s mely olyan komoran volt vidám, |
| átírtam pukkasztó eposzba azt, |
| abba a farsangba is festve tavaszt… |
|
| Dorottya!… Hajnallá derülve |
| azóta és most is itt lebeg. |
| Maradjon örökre ifjú bennetek. |
| Fölöttem és nézzétek, fölöttetek |
| pirosló-gyöngyös szárnya zeng, |
| s ha nekem nem is adtak lábat, |
| nem kettővel, de mint a fa, |
| melynek földje a világ-haza, |
| „az áldott országba” Somogyba beérve, |
| ezer gyökérrel, gyümölccsel, levéllel |
| állok ím köztetek vitéz reménnyel!… |
|
|
Néhány xenia párizsi útifüzetemből
Tűnődve az Art Moderne-ben | Nem időszerű, mondják itthon |
| s már maga a szó is, hogy haza, |
| szótári adat… És rég lejárt… |
| Hirdeti nyiltan nem egy modern |
| s hogy Illyés is az utolsó nemzeti már! |
| Hirdeti és bele sem sajog… |
| Tűnődöm és itt látom és érzem, |
| e kicsit Bugacon túli vidéken, |
| hogy amíg róják a nekik új lapot |
| s ahogy fölrakják avatag képbe, versbe, |
| még szép, ha csak mosolyog Párizs, Firenze. |
| Kijut egy-két sor… Mindenütt kijut, |
| mert sok a fa és alig látszik az út… |
| S az enyém?… Külön is kegyetlen |
| e kettős Párizs-somogyi rengetegben! |
|
Úti ajándékok
Egy nemrégidőre emlékeztető kikiáltónak | Döngeti mellét s hívja Marxot is magát. |
| Átszerelt cécót, sőt vádat is kiált. |
| És miért?… Ha ember, nemcsak divatból… |
| – S ha úgy hozná, kiállna-e a sorból? – |
| Én álltam így s mert sohasem elég, |
| nyelvemen mindig együtt a nép és a szép! |
| akár a beszéd értelem nélkül… |
| És íme, ez a különös praktika |
| a tollad alól divattá szépül. |
|
Epigrammák
| Csánki megint megszólalt!… Berzeng s teljes erővel |
| a kritikusra zudítja haragját… S mért ez a vad düh? – |
| Mert hogy az ismeri, sőt el is olvasgatta a művet |
| s hogy nem a rőfhöz – Csánki eszéhez – mérte a költőt, |
| hát neki most s míg jobbkézről nyugtatja a Múzsát, |
| balkézről bele mindent!… Horgait osztja vadul… |
|
| Berci tudós lett s túl a folyón már nyúzza a lantot. |
| Ismeri mindazokat, versbe mi most divatos! |
| Ám, hogy a Múzsa szerint ki a költő és mi a líra, |
| gőze, de még szive sincs… Líránk ostora ő! |
|
| Kész skatulyácskák… Ezt ide, azt oda… Kész is a rangsor! |
| Sőt Pityi Palkót is megkérdezik, oly sokat ért ő |
| s mézük a költők is beleszórják, paprikaízzel… |
| Hejj, kisöreg Gyulaink, megvan-e még az a bot!? |
|
| Hogy mire vállalkoztam?… Nézz ide, itt ez a pár könyv. |
| Olvasd… Arra figyelj és ne a Suttogira! |
|
K. J. 60. születésnapjára
| Jóska a jóért mindig lelkesen égre viharzott |
| s hogyha borult is az ég, bízva a fénybe, remélt. |
| Őrzött, ámde az újért sem volt rest soha s tudta: |
| nemzet s emberiség együtt mindig a szép! |
|
| Csánki nem olvas… Csánki itél!… Így kár neked írni… |
| Minden sablona kész s rádveri, mégha fejed!… |
| Lábad? – … Mindegy, hogyha az is kint… Ez neki játék… |
| Zenghetsz… „Verba volant.” … Lényeg, fogjon a vas!… |
|
| Szajkó, hagyjad a mandulafámat!… Menj el itésznek!… |
| Nem kell ott kikopogni a csontból sokizü magját. |
| Jellel festve a fán a gyümölcsök… Szedje a csőröd, |
| úgyse nagyon finnyás… Méltán illeti tor! |
|
| Fölvett Miska a bakra, de ostort és nem a gyeplőt |
| adta kezedbe!… Te verd a lovacskát… Jószivü ember… |
| Fönt a bakon, de nem üt… Téged is égre dicsér! |
|
| Csánki, szegény még mindig a tájról fújja a nótát, |
| mint a süket birkás!… Unja a nyája is őt… |
| Hol az a rét már?… S erdő volt-e csupán az az erdő? |
| Rengeteg árnya kisért. – Hallga barátom a hegy |
| zord köviből is idő szól. – S fényből, lombszinü lencsén |
| csillagi mély zeng!… Zenghet!… Csánki süket! |
|
|
Pegazus-huszár
| Hogy te az égbe repülsz, kétség nem férhet a jelhez! |
|
Nézd csak a sarkantyúd. Szinte taszítja a ló! |
| Mint a cigány bikaszarvtól űzve toronyba, te költőm, |
|
zengve repülsz!… Hát, dobd el a tolladat is. |
|
|
| Átsüt a csákódon szikrázva a goethei lángész. |
|
Tarsolyodon címered: tűzszinü rózsaszirom |
| s Hunnia csókja a homlokodon, mint glória fénylik. |
|
Színed előtt ne csudáld, hogyha Petőfi pirul! |
|
|
Az Óceánia-kutató jegyzeteiből
„A maszkot most olyanra kenik, |
A skalpokat is megkeresztelik. |
Atyát varázsolnak a szigeten! |
kezében ért kalász ragyog |
|
Ciprus fölött
| Kisebb incidenstől eltekintve |
| a sáv két oldalán narancs, füge |
| és négyezer halott!… |
És a sebesült, |
| – mint fölrobbant mitológiába – |
| kinek maradt még keze, lába, |
| mint barom, kétszázezernyi menekült |
| bolyong az istenek nyomába… |
| Az állat bőg; teje… Az embert; könnye… |
| S már nem a szerelem vad lángja |
| nyitja szép combjaid… |
Páncélos ék |
| nyomul és lucskos Aphrodite szárnya |
| s Ciprus fölött gyalázatosan kék az ég!… |
|
Szép vagy, ámde mégis
| Jánusz mandulafácskáján a virágot a május, |
|
ám az enyém levelét nyár tüze égeti át. |
| Szép vagy, ámde kegyetlen szép Pannónia mégis; |
|
jégbe veted szirmunk. Tűzbe a fák levelét. |
|
Idill?
| Jánusz, mint a kazal, nézd akkora gesztenyefákról |
|
pattog a barna gyümölcs. Tüske alattuk a föld. |
| Mintha Itália lenne e táj és Csánki nyökög: |
|
– Pannon idill! – Ám ő még sose látta milyen |
| ősszel, ahol én járok sziklák erdei közt |
|
sütve az édesen ért barna gubót a tüzön. |
| Hát még, Csánki, ha látnád mekkora zöld koronával |
|
dől az ezüst fügetörzs pincetetőre vadon. |
| Ez sem idill, de közönséges látványa e kertnek. |
|
Ám hogy a sok dallár még sose látta meg ezt, |
| Csánki ne szidj, gyere, szedd a liláshasu bő fügetermést. |
|
S nézd, mi öröm versben s szívben is épp ami új! |
|
Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek
| Így élünk, Győző, vidéken bizony |
| s vidéken még jobban, a kegyetlen idő!… |
| – De mondd, ugye hogy Pesten is szalad? – |
| És így utolértél, Öcsém!… De hol van |
| az a lomb, mikor még hatvan |
| kivel – bár agyam nem vésett márvány – |
| oly sok közös szépre emlékezem, |
| mit együtt… Bizony már harminc… |
| hogy ott álltunk Arezzóban mi ketten |
| s a Petrarca-ház szeme deres… |
| Ó nem a szerelem… A könny?… |
| A hideg!… az a szokatlan odalenn |
| nem a szív tüze… Szonettek, canzónék, |
| melyhez, hogy fordítsunk erőt |
| ott gyüjtöttünk e ház előtt… |
|
| És Assisiben, a nem éppen szent, |
| megakadt rajtad… Emlékszel-e?… |
| És átölelt s a csók, hiába mondta, |
| tudtuk, nem a magyarnak szólt, |
| neked… Pirulsz?… Nevetsz?!… |
| De tempora mutantur és benne |
| Ferenc utódja is, e szent… |
| S az óriási festett péniszek |
| a pénzért kinyitott táblák mögött, |
| hogy drágábban, mint a szín-arany |
| s lenyomnak minden mérleget, |
| hirdették Pompeiben a falak. |
| Az utcakő lapján is, vésve, |
| krétával nyíl, a harc iránt, |
| de itt a kemény kőben állva, |
| vezették a harcost a lupanárba. |
|
| Borzöld tenger!… Capri… Solfatara… |
| Édes gyümölcsök, szúrós kaktuszok |
| között gőzölgött Campagna |
| s a sibyllai tájban annyi |
| szellem, de nekünk mind magyar! |
| sugallata és éber fényben lengve |
| láttuk Aeneászt s Pannóniát, |
| Vergiliust… A kék Bukolikák… |
| És mutogatták a sírt, ahol |
| nem egy árva nemzet süllyed el, |
| de honnan épp a költészet emel, |
| miként minket a véletlen szárnya |
|
| Haditerv szerint, mint Zrínyi |
| a hét halmot úgy portyáztuk át. |
| Este a térkép, ha jött a hold |
| ablakunk alatt, akár a kard, |
| akkor kötöttük már a szablyát |
| s korán kicsaptunk, rázúdulva |
| amig Pilinszky s szegény Toldalagi |
| egy szobában délig aludtak |
| és Sándor is az ágyból mondta meg, |
| a Pantheonnál is mi szebb… |
| De újra, hogy ne szidják a pogányt, |
| húnmódra fosztogattuk a Vatikánt, |
| mert csak Attila állhatott |
| a gyöngyöt, szobrot, könyvet és a nőt;… |
|
| Etruszk sírokra esküdött Kerényi. |
| Zrínyi nyomában itt most Klaniczay |
| és Jánuszért hevült Kardos Tibor, |
| míg lovasjáték döngött a Pincion, |
| píneák, élő ernyők alatt, |
| mint Duffy képén kék-sejtelmesen, |
| de bátor zöldben a lovak, |
| zsokék, a pálya és körbe mi |
| szálltunk, szép verseny, nyitott kapu |
| és zászlók és nem a vas, köröttünk |
| arany kalitkát lengetett a nap |
| a sok makaróni és a sajt felett |
| és nemcsak a gyümölcs, a Paradicsom |
| maga sugárzott és benne Fülep |
| és Lukács egy gyepen az Akadémián |
| mutogatta, cipője lyukas… |
| Milyen idők… De szép s bár hatvan |
|
| kék tajtékon és fent szivárvány. |
| Szédülve ültél, ám a látvány |
| nyugtatta idegeidnek iszonyát |
| és Messinában már futottál |
| a mólón, hogy kezeddel mielőbb |
| érintsd a mondák, istenek vizét |
| s ahogy lenyúltál Neptun s Venus helyett |
| úszott forogva, égre fölragyogva |
| a Ion-Tirréni hab határán |
| egy hatalmas matróz ürülék… |
| Az ember, az istenek helyett, |
| – gépek hugyába dőlt szobor – |
| szennybe fürdetve Magna Graeciát, |
| mint lakk-rozsda a reneszánszt, a képen |
| sárgítva az „égi és földi szerelmet”, |
| Madonnát, várat, emlőt, mandulát. |
|
| Giorgione képén nézd ezt a „vihart”… |
| Keserűn nézte Ferenczy Béni. |
| Szobra állt a görögök között. |
| És verseink!… Cataniában… |
| Narancs és tenger, közte láva |
| s útunk apró babércserjék között |
| kanyargott le Siracusába… |
| És ott, a zsarnok szinpadán a Szózat |
| – mit el is felejtett már a nép – |
| szabad tenger szelében szállt, |
| csengett a szó s a kagylós félkaréj |
| mérnöki pontos akusztikája, |
| Ott állt Balázs, Nemes Nagy Ágnes |
| és hallgattuk a szavak visszhang-szavát!… |
|
| És újra Róma, ahol fölcsaltalak |
| Ahogy kinéztél, nem a Sátán, |
| a tér, a látvány s az idegek szava |
| együtt, mint élő Piranesi-metszet… |
| Az oszlopok fölött lehunyt-meredten, |
| mint a megkisértett álltál. |
| Lábunknál dőlt és új történelem. |
| Nem harminc, mint hatvan éved fele; |
| háromezer, Világgal tele. |
|
| Óriás csomaggal a Terminire |
| Búcsú a Széptől?… Ég veled… |
| S a sziklán már magányosan néztem |
| a látnok Sibylla templomát… |
| Tivoli… A Villa d’Este kertje, |
| ahol lefestett aztán az a lány… |
| – És hol az a fiú? –… De nem a kép!… |
| Győzöm, ma újra én és Az. |
| A régi szívvel így köszöntelek, |
| idézve föl a tűnt emlékeket… |
|
|
A kapitány
| Hogy jól lásson és az ólomgolyó |
| találjon mindig pontosan, |
| ezért csillogott fülében gyűrű! |
| Bámulták is a kapitányt sokan… |
| Hitték, szemet erősít az ezüst |
| s padlás zugán, akár a puskacső, |
| arany-keretből nyakig porosan |
| fénylett e szempár élesen elő, |
| mint pisztoly, padlásunk zugán |
| ő célzott rám, a fülbevalós kapitány. |
|
| Mellette bőrből, jólszabott, puha |
| bársonnyal bélelt fekete doboz. |
| Sokszor megnéztem… Benne ült a sas!… |
| Gerendán így, a csákó homlokán arany |
| menyét, oroszlán, sas, pólyák, kereszt |
| és bástyák, nap és oldalvást a hold |
| s még szárnyát sem nyitotta szét, |
| de padlásunk fölöttem szétrepedt |
| s a pusztától a mélykék tengerig, |
| mint délibáb rezgett az ég. |
| Brassó, Ragúza tornya, havasok |
| jéggel-kereszttel lógva, fejtetőn, |
| de csúcsuk közt így is feszesre húzva, |
| a sodronyon, mint zsonglőr, a huszár |
| és patkójától szikrázott e táj. |
| Hallottam, zúgott az a drót! |
| Láttam!… Zengett a vad csikós-galopp |
| s a lóról ím, egyszerre jachtra száll, |
| mint Byron állt már ott a kapitány… |
| Feszült a szélbe dőlt vitorla, |
| olyan ferdén, mint Pisa tornya |
| s fülcimpáján fénylett a kis ezüst. |
|
| Hát nem csoda, mint annyi mást, |
| most engem is szíven talált… |
| Nem ő!… E széles, óriás terep!… |
| És mind… Ez mind, mint birtoka |
| a padlás és a nagy terasz alatt |
| az óperencián a dalmát szigetek |
| és Gács és Montenegró, Hercegovina… |
| Medvék, török és birkanyáj között |
| ebéd után nadrágtartós király, |
| tarokkozott is vele Nikita… |
| És aki lány maradt és itt maradt, |
| zöld házacskából kis madár-szava, |
| tovább csácsogta Stancika, |
| hogy lengyel dámákkal volt a pikét. |
| Csúszkált a lába ide-oda; |
| Vénusszal táncolt a kanász… |
| Szérűn színpad… Madárfogás |
| s az utolsó lándzsázott vadbölény… |
|
| A szétnyílt padlásról bámultam én. |
| cserép között csikált a fény. |
| Már szóltam is neki: – Herr kapitány, |
| ha élne, bácsikám lenne nekem. – |
| De menten visszaszólt a kép: |
| – Minő dolog?!… Padláson tengjek én?! |
| s mint ők Aradnál egy szöget, |
| tán tőletek is megérdemlek én… – |
|
| Így jött le ő, hónom alatt. |
| Szöget is kapott és falat. |
| Mindenki nézte, mint bikát; |
| nem orrában, fülén a karikát. |
| Körében, mint másutt a glória, |
| zsíros legendák, parfűmös Bakony, |
| kondér és kard fénylett s gatyák szaga… |
| Szobánkban máris fata-morgana |
| rezgett s a csontra festett kebleken |
| lángot fogott a rokolya!… |
| Szította csak és szorított |
| a láng a szép selymek alatt, |
| s a jól kifent bajuszvégek között |
| feszült szép illatos szivárvány. |
| melyben a színház és szerep vakít |
| Miramarétól holdas Sztambulig… |
| Fölötte freskó s mint a pávák, |
| legyezők szárnyán földi dámák. |
| Felhők közt rózsaszín, pufók |
| gömböcskék, selymes krinolin-hajók |
| és lóról térdre, lesve az eget |
| huszárok és nem szerzetesek… |
| Andocs sem látott íly csodát! |
| Kardot markoló kemény áhitat |
| sóhajtozott a kunkor léghajók alatt. |
|
| Kit hónom alatt hoztam én |
| s szivarját Mostárból maga, |
| ha intett egy-egy legyező, |
| repült, mint Bugacon a mén. |
| Házunknál így lett legnagyobb legény… |
|
| Már féltem is, hogy zsebbe nyúl s lelő, |
| mert mit tagadjam, mint a pulyka |
| duzzogtam már és irigyeltem őt |
| magát s honát is!… De hogy vigyem |
| padlás-zugába vissza, amikor |
| épp Adakaléba indult ladikon?… |
| S ha versre pendült meg a kedve, |
| Ő Lénaut s Thalyt szerette… |
|
| Néztem, néztem a szétnyílt nagy tetőt |
| s már szólni sem mertem: – Herr kapitány, |
| kiűztük réges-rég a törököt |
| s nyakunkon Ön, mint a basa?… |
| Azért, mert nagy… – Mi erre rím, |
| dehogy írom… – Inkább fejem töröm, |
| hogyan vihetném vissza Önt? – … |
| S ha vinném?… Akkor is marad!… |
| Tetőnk nyitott és állnak a falak. |
| És áll Buda s a létra is… |
| – Hogy néhány fok törött és a török?… |
| Jól látja ezt ő, mert szemét, |
| ahogy szűkültek egyre a körök, |
| csak élesebbre fente az a karika |
| s ha mozdulok, a tarsolyába nyúl. |
| Két párbajpisztolyt von elő |
| s ahogy a kódex és szabály, |
| az egyiket kezembe nyomja |
| és bukfencet vágok majd, mint a nyúl! |
| Mert bácsikám olyan legény, |
| hogy hálából, mint a halál, |
| oly biztosan szíven talál… |
|
| S az ébresztő?… Még ebben is nagy úr! |
| Angyal helyett a kürt s ő trombitál. |
| Recseg a csontrakó huszári mult… |
|
|
Nő a borostyán rőfje
| csúszkálnak le az öregek. |
|
| Csak játszik… Nagy gyakorlat |
|
| s Malvinnak nincsen párja! |
| Oly karcsú már, mint a menyét. |
|
| A lábán nincsen szattyán. |
| Nincs főispán, se pipabolt. |
|
| s mint Csele sarát a király, |
| issza itt Hőss Pál s Nyúl Pali. |
|
| Hanyatt, mint a teknőben, |
| csúsznak a szép ledőlt kövek. |
| Mérik, nyújtják az öregek. |
|
|
A pásztorházon túl
| nyersen adja lényét az ág, |
| ahol magány és szél tutul. |
|
| Fessetek hát fekete lombot |
| A cső, mint pásztor az ostort, |
| durrog-durrog és füstje hajt. |
|
| Se nyáj, se nyár… Mindörökre |
| szilvafák fekete lombja zár? |
|
| a magas sasharaszt között. |
| A varjak fényes begye nő… |
| Csülkök mintázzák a gyöpöt… |
|
| Vadak csapásán jár az ember: |
| cső les rá, csattanó lakat. |
| Gyertyátlan szorít december |
|
| s a pásztorházon túl a semmi |
| kékülő zöldben kezd remegni. |
|
| Egyetlen élet… Nyúl szalad. |
| Tőlem vagy tőled emberiség? |
| Pusztuló gyümölcsös… Dőlt falak |
|
| a kuvik néz farkasszemet. |
| néz, néz, akár a szemetet |
|
| e pásztorház körül… Tíz éve |
| eltűnt a nagytorkú gulyás. |
|
| mintha nem is lenne szárnya! |
| Nem is nyithatna kék eget |
|
| a délkörök csontvázas rácsán |
| s mert gép sincs a kezembe, hát |
| pótolni lencse villanását, |
| nézem az alkony ceruzáját |
|
| mely egyre sötétebbre húzza, |
| feketébbre a szilvafákat. |
|
| az a madár… A pásztorházban |
| szól a kuvik! – Reszket a füzes? |
| Hallgatom farkas-magányban. |
| Csattog az út, keres, keres… |
|
| S rezeg a lélek, mint a tű |
| kékre mázolt hideg hegye. |
| Bujkál a pólus: ember-derű, |
| menny és föld útvesztőibe. |
|
|
Három etüd
| Nyomot, mint holdon a talp, |
| ha tudsz, hagyj örökül ilyent, |
| mely évmilliókon át is egyre tart, |
| pedig nem is láthatjuk idelent… |
| Iszonyú térben vacogó magány |
| levelecskéje zireg-zörög a fán… |
| Világról, Rólad visszacsengő |
| a halhatatlan csak te vagy |
| a mindent kivégző fal előtt… |
|
|