Csontváry emlékére

Csorba Győzőnek   1 Az Omóniáról az az utca az Akropoliszig vezet… Ott láttam én, előttem, mint szárnyas patkókat a lábadat s a farkasfejű lovakat… Nyomodban jártam ott s mégis Veled! Világított a márvány-emelet, a kettős szint, fölöttem, mint jelkép: a FEKETE és a RAGYOGÓ!… Kopogtak sejtelmesen a paták, festéked bársonyán vasak. Feszes gyeplőt cilinderes kocsis és te húztad a szíjak éles vonalát. Habzón a szenvedély világított! Ó, nem a holdtól égnek itt a fák: kabócák zizegése ez a fény! Éj tükrén három szál ecset áramkörében ég az emelet s tört márványokból az EGÉSZ, – amely, hallottad, szólított –, hintók és hold között azok az oszlopok…   2 … És a Nap… A tűz Taorminába: a rózsa és aranyvirágú láva, ahogy kezedből, amint láttad, a lejtőn ömlik le a sóig… – De kik szőhették vásznadat, hogy lángba nem borul? – … Parázs hunyorgott a szinház körül. Nem szinpadán, az oldal-öltöző kék lépcsőjén megállva, láttuk s nem Az, de Képed világított az Etna-lángba. A dialógus: a MŰ s a MINTA, görög kövek között a dráma, két szinész-isten a napút kapujába trónját perelve, máig és tovább… Te írtad ezt!… És ott, mi ketten hallgattuk s láttuk… És a Kar a felhőtündöklésű tenger terében zengett: maga a VILÁG és szívén magányod éber cédrusa!