Nemzi és szüli

Egy nő kapál… Nem sejti, látom, mint habban csillogó halat… Tündöklik melle és az ágyék, a kéklő rózsa-árnyék vibrál a szőlő-tő alatt… Kapál vénuszi meztelen. Kínjában föl is jajgat a kő s a test s nem vérrel. – Tisztább e szerelem! A fény szikrázó csődörével egyszerre nemzi és szüli izzadva, mámorunk s magát… Parázságyékú Héliosz, az tépte ily pucérra. Fölöttük léglökésű gép s hogy elvonít, a nap alól föláll s kapál tovább… Fénylik s nem sejti, látom. A Heszperidák kertje fénylik arany-almákon… A földi férj, mint kentaur kilép… Csípőjén sás-farok. Kezében hosszu töklopó. Édesgeti a házhoz… Nyerítve hívja, mint a ló s a tűz karjából az kelletlenül, akár ha alkonyul, karók grádics-fokán, mint árnyék vibrál a tünde ágyék. Napból a sár-küszöbre lép.