Áldozat

Onnan hoztam ezt a szép mohát. Zöld hűs… Az asztalomra tettem… Barlang a forró hegyen át: oly teljes ív és oly egész világ… Csak álltam ott, – még itt –, de szárnya máris vitt oda, akik szabad homályodon voltak egész. Emelt e hűs a mohás kőlapig, ahol vadorzó és méhész lakott. Kénjárta méz, őzek szívének asztala s a tépett cifraszűr tükrén, ha nézte, nem magát, a tölgy fölött már látta, azt a fát… Kékkánya rajt… Gerincemen – szikláról könny peregve –, mint jeges szóda, vert a forrás… S a sok galamb s a sok korallt, aranyló rókagombát, mit jószerencsém megadott, magasra tartva kosaram, letettem, mint az áldozatot… Csupán e szép kerek mohát, kis sünt a szén és mészégetők útján, ezt hoztam csak a tüzes hegyen át: zöld hűst… Az asztalomra tettem.