És haza-talál

Állnak, s hogy nem értik a jövőt, kapargatnak kis kerteket, hogy elűzzék a tüzes időt, etessék a kérges kezet, mely összehozta azt, mi elszállt… Amelyről fut a fiatal. Ritkul a falu, mint a hajszál: szót alig ért fiaival. Csak nézi a tornyot… A szőlőt… Itt kereszt, ott pince dől, keresgél emlékei között, mikor gyereket szült az öl: fürgét, mint a csikó, és úgy jár- kál, mint a szél repedt falon. Este még kiáll… Senkit se vár. A napot bunkózza agyon. Alkony! – Hű társa, te villázz neki – ha ember nincs –, kazalzöld álmokat, melyeknek útján lőcsre kötheti a gyeplőt és a gondokat. És haza-talál, mint egykor azok: a fáradt ló, nyugodt tehén s beszóltak… Ő vissza… A szó lobog! Igy gyújtsatok új lángot tűzhelyén.