A forrás
| Kis, egyre szárazabb Provánsz, |
| melynek sohase lesz már tengere… |
| Csak itt, e kövek alatt eltikkadt |
| Egyre magyarabb Provánsz… |
| Itt élek, s mint kövült halat, |
| amelyet fölvetett a holocén, |
| benne és rajta nézem magamat. |
| És érzem szálkás tüskéink között |
| a hangtalan pöröly hogyan veri… |
| A csontig izzított szavak |
| szikrázva szállnak hozzád: |
| a lélek s az élet sejtjei! |
| És csattognak, hogy higgyem, vagyunk |
| az iszonyú, hosszú-hosszú végén, |
| mint kis falu során a műhely… |
| Mely állt… Hol este összejöttek |
| vasszagú sötétben a világ |
| s az állat is hallgatta, értve |
| a szikrát, mely szívünkről kiszállt! |
| már pöröly helyett a Perc |
| cégéren s ódák ormain is túl, |
| mintha lovunk is repülne! |
| – Csillag, Szellő, Laci, Madár! – |
| egyenként is megannyi Pegazus… |
| Tengertelen Provánszom széliben |
| hol vagy te műhely?… S hol az a falu?… |
| De patáját, ahonnan rúgta, |
| még látjuk!… Látja a kovács |
| s a küszöb hideg kövén kiütve |
| mintha a forrás szava ülne… |
|
|