Mert szólítasz

Maradt szeder és tüske is maradt az erdei zöld pálya ágai alatt. Ti vad-szakállú fák!… Mint fejből a latint, idézlek, botos ég, mert szólítasz megint. És Remmiuszt!… És mind, aki tőled tanult. Zord grammatikád karma rázza a napot. Alatta rózsa közt dördül az idő… Nem fácán!… Mellemen porzik a srét-idő. Kopog s a csipke bogyója, mint a vér, nem hull a fűre. Égő csepp kísér kapunkig… S rajta át! Tüskéje, mint az ág – róla, ki elsuhant – a gödrön túl is visszavág.