19 Sárgul az óriás diófa…
| – Ki szólított ide, alája? – |
| S míg fölötted egyre üresebb lesz, |
| körötted, benned egyre világosabb… |
|
Az árnyéktalan ragyogásban |
|
lábad alól is visszaragyog |
|
az aranylapokra vésett posta… |
| A Kőről ..... és ..... a Szárnyról?… |
|
Már le sem hajolsz értük. |
|
Ahogy lebegnek, úgy fogod el… |
| mint a madár-vonulás pontos útjai… |
| És fölötted – ahogy lesed a szárnyukat |
| a földi postás kerékpár csengőjének |
| szavában –, mint óriás ötvösremek, |
| e karsztból, ezüst pántjaival, úgy tágul szét |
|
teredben és idődben e diófa |
|
|