12 Ültem ott

ÜLTEM OTT… Ez jár eszemben most.   A Parnasszus!… A délnyugati szikla,   Delphi romjain… Szakadt gyeplőjével ott lent a bronz-kocsis,   itt fönt, a föltárt aréna ívein, a verseny eltűnt lovai után egy hippi angol régész vágtatott…   Ültem, mint itt, Becén   e délnyugati sziklákon ülök…   Loncim onnan virágot is hozott!   És most, Apolló és a Nap   a préseltre és élőkre is,   egyszerre sugárzanak…   – Delphi lenne ez a hely? –   A BARLANG,   kénsárga pincém ajtaja? – De honnan e sok kíváncsi kérdező? –   Egyre zeng a fényből,   sóhajt a szélből, a csendből is   a kérdések sora…   Nem láttam ott! De előttem itt a kénszagú homály.   Itt a háromlábú szék És hallgat Pythia nélkül a pince… Ülök vele és a világgal szembe…   Üres a szék és néma…   – És hol a Castali forrás,   melyben mostam a kezem,   és megfrissült a nyelvem? – Az izzó mész vakít ........ Csak nézem…   A háromlábú hársfaszéket is,   mert itt van, tudom…   És várom, mert válasz és forrás nélkül   minden világ halott!   És nyitja már szemét.   Haját kibontja.   Énekelve szól a szakadékból az ostorménfa és a berkenye, a hegyről a szirti árvalányhaj, és a magasból a törökfecske éneke…   Ép Pythia nélkül,   mint kapák és dongák ritmusa,   egyértelmű a szó.   Mintha az ragyogna,   a Nagyban a tollcseppnyi Parány.