A Heszperidák kertjén innen
1 …Napló?…
…NAPLÓ?… És honnan zeng?… |
Heszperián túlról kiáltoz Echó?… |
E fal tüzes a hang ütésitől… |
Ez lángol… Tört szavától ez a KARSZT, |
mögöttünk és lábam alatt… |
– Arany-almáknak földje? – |
Ó, nem a Heszperián túli… |
Pozdorja közt, mint egykor az, |
amelyre leltem… A gazdátlan |
kilenc tranzisztoros!… Az elhagyott… |
És miként a zokogástól kimerült, |
elhagyott szép szerető sírása halkul, |
úgy… És akkor, a hajnali teljes magányban |
Az utolsó csillagra néztem |
A liget fanyar leveleiből |
s a pozdorja illatából is |
Heszperián innen is!… Itt és így írom, |
a Hegyen: pillanatunk és percem |
társainak… A tűzzel átszúrt remény… |
Mihaszna napló?!… Alighogy összeáll |
E millió világ szigetével |
a szivárványnyakú vadkacsa, |
A zöld, üvegnyakú remény. |
|
2 Csak erdőket láttam
|
CSAK ERDŐKET LÁTTAM innen eddig… |
| E Hegyről csak erdőket, narancsszín hegyeket… |
|
Szerkezet rozsdája kísért… |
|
– Mit rejtenek ezek az erdők? – |
|
– Miről hallgatnak ezek a hegyek? |
|
A tó tükre fordítva sem mutatja. |
|
Amelytől mindegyőnk Egész! |
|
Csupán testünket fürdeti s még |
|
szívünknek tükre sem e tavi ragyogás… |
|
3 És mi tartjuk
ÉS MI TARTJUK szívünkben az időt! |
a tárgyaknál szebb emlékeket! |
Kisérnek ..... és ..... kisértenek, |
hogy érdemes! ..... és lehet! |
Így fogjuk Egésszé a teret! |
Szívünk nélkül még halál sincs. |
|
4 Bordáim rácsában
a mészkőre hajló molyhos-tölgy árnyán |
És a tüzes hegyen, ahogy összenéznek, |
e villanásban egyszerre töltik |
az ellenünk végtelen teret. |
az éppen nem örök Világot. |
S már fénylik a szárazság fája. |
Nem az értelmetlen, az értelem |
zöld levelei, mint a versek |
az élettől kézbevett idő… |
|
5 Hogy teljes légy
A kerek és fénylő ürességből |
már velük világít és velünk a Szó: |
Szirtből, szurdokon, vasból |
és nyelvén és értünk is perel… |
|
6 Körben a tó és a tükör
|
KÖRBEN A TÓ ÉS A TÜKÖR partjain és benne |
|
és bennünk iszonyú mocsár! |
| Borotvaélű pengék dzsungele vigyáz. |
| A karmazsin tükrös folyosóin sehol ladik. |
|
A mélyben, elsüllyedt szobrok: |
|
ifjúság ............... szerelem, |
|
Üres Ég ........ és ........ üres trónusok… |
|
sárkányok, múzsák, királyok, angyalok |
|
és a szépség és a jó és a vers… |
|
Hegyi cellám előtt körbe-körbe |
|
ott fekszenek iszonyú mocsár ölén. |
|
és fehér háromszögre ronditó lidérc! |
|
ami dézsa, kehely és forrás. |
|
Szóban.... és ..... csontjaink |
|
7 Alig pirkad
|
ALIG PIRKAD és nem a piros szömörcék, |
|
a pikkelyes kövirózsák körüli világ |
|
és nem a vaddisznó-túrta kövek |
|
és nem cellám falán a kiásott tárgyak; |
|
az érzelmek és a sejtés – |
|
Millió prizmájú hajnalodás… |
|
E soksíkú, térbeli kiterjedések világa. |
|
érzések színei és beszéde |
|
és hangja, szava, nyelvtana, |
|
e testek anatómiája, szerkezettana?… |
|
lassan, kápráztatóan és részegítve |
| És micsoda méretek és arányok |
|
kisértenek és állnak kezemhez |
|
Mintha ott, lent, a lábamnál |
|
Az elsüllyedt, elveszett varsák |
|
kis ajtaján, mintha valaki |
|
tátogva a zöldig úszik mind. |
|
a fűzágakból fonott szomorú varsa |
|
Ime a varsákból az iszap!… |
|
8 És a hegy segít
|
ÉS A HEGY SEGÍT lélegzeni! |
|
E kővé szikkadt jura tenger… |
|
Az összetört kavics éles meszébe |
|
A nyers zöld leveles hullámai, |
| ez az egyre süllyedő és vékonyodó! |
|
Heszperiát ácsolt körén?… |
|
Cellám falán meg: egy kis porcelán. |
|
Lapján festett fecskéket repít. |
|
A mész és porcelán együtt ketyeg. |
|
Együtt élünk ..... és így… |
|
9 E szirt klimájában
Pontos íveivel, mint acélcsavar |
fúródik a napba a mandula… |
arany forgács a szőlővirág. |
Az elemekkel együtt és ellenük, |
úgy feszítjük meg naponta |
szerszámainkat és magunkat, |
hogy gyümölcsöt hozzon a vas… |
|
10 A szakadék fölé
A Parnasszus barlangja is; |
a szólítással kihívott sötét… |
És kőből, rézen, bronzon át |
zeng azóta is a párbeszéd… |
Barbárul összetört szavak! |
A tenyészet ..... és ..... a szellem |
barlang előtt, tüzes kövön |
A Teremtett Nagyban a Parány: |
|
11 Vagy nárcisszuszi szekta
VAGY NÁRCISSZUSZI SZEKTA lenne csak? |
Szóban ............ világban |
Arktisz jege, Atlantisz álma |
a hasznos szép és a hasznos kéz reményivel |
Új lant… Új szótár.... Lelkesült anyag! |
Jó Éghajlat ............... Szép morfológia. |
Ha volt egyáltalán: – Az Arany- |
s a Másik Kert almáinak is titka ez… |
|
12 Ültem ott
|
ÜLTEM OTT… Ez jár eszemben most. |
|
A Parnasszus!… A délnyugati szikla, |
| Szakadt gyeplőjével ott lent a bronz-kocsis, |
|
itt fönt, a föltárt aréna |
| ívein, a verseny eltűnt lovai után |
| egy hippi angol régész vágtatott… |
|
e délnyugati sziklákon ülök… |
|
Loncim onnan virágot is hozott! |
|
a préseltre és élőkre is, |
|
– Delphi lenne ez a hely? – |
| – De honnan e sok kíváncsi kérdező? – |
|
sóhajt a szélből, a csendből is |
| De előttem itt a kénszagú homály. |
| És hallgat Pythia nélkül a pince… |
| Ülök vele és a világgal szembe… |
|
– És hol a Castali forrás, |
|
és megfrissült a nyelvem? – |
| Az izzó mész vakít ........ Csak nézem… |
|
A háromlábú hársfaszéket is, |
|
És várom, mert válasz és forrás nélkül |
| a szakadékból az ostorménfa és a berkenye, |
| a hegyről a szirti árvalányhaj, |
| és a magasból a törökfecske éneke… |
|
mint kapák és dongák ritmusa, |
|
a Nagyban a tollcseppnyi Parány. |
|
13 A kavicslejtőt elöntötte
|
A KAVICSLEJTŐT ELÖNTÖTTE a peremizs |
| sárga virága… Két fehér oszlopom |
| – És benne és vele árad az emberiség?… |
| A burjánzó zölddel a piros? – |
| Ahogy nézem, a szirttől a tükörig |
|
a szirmok és levelek hegyén, |
| az áradás fölött, mintha vibrálva |
| Mert a fű, a virág, a lomb |
| Csak felel!… Mintha az lengene |
| Sybilla ...... és ...... Pythia |
|
pincénk és szívünk előtt a |
| A teljes… és nem más szavával |
|
és ködével, a maga szavaival |
|
Homlokunkra fénylik szálkás jeleivel |
|
a lejtőn a sárga peremizs. |
|
14 Az üresbe, hogy kitöltsd
|
AZ ÜRESBE, HOGY KITÖLTSD, a forró |
| karszton, ahol a semmi fehérlett, |
| cellát már raktál magadnak… |
| De érted-e azt, |
mely kulcs nélkül is, |
| mint a bilincs, |
úgy zár körül? |
| A kék..... A zöld..... A fekete… |
| Az idő… A tenyészet… És a történések |
| Hogy papírra rakd, ami szólít |
| és súg, hogy üres ne maradj te sem, |
| Fehér falaid között fehér a papirod. |
| És amit sejtesz a sóskafa nyelvén |
| s amit a jura mész ábráiból |
| a lejtő kvarc-kristálysora üzen; |
|
Nyisd ki cellád négy ablakát, |
|
és felépülhet a Teljesebb… |
|
15 A valóságból a valót…
| Amihez így kezdesz, reménye már |
még tavaszában sem élünk… |
csak most kezd pirkadozni! |
Nem úgy, mint – szőlőnk körül |
borókás itatógödreik körül |
a barackillatú rókagombát |
|
16 Ölemben hordtam
|
ÖLEMBEN HORDTAM, mint a téglát, |
| Kiégett szőlők, gazlepte présházak |
| romjai, gyepűrózsák tüskéi, |
| bedőlt kutak vermei között… |
| Vállamon, a semmit taposva |
| A kovács külön edzette élüket, |
| és makacsabb itt a lábam alatt |
| Csak az írás, a peremizsről |
| – Mert a föld állati anya! – |
| És anyánkat és amit születünk |
| nevelni, egyedül Ez emberi… |
|
betűje már kézzelfogható!… |
| És bent, a tűzhely négy lába között is |
|
17 Két angyal őrködik
KÉT ANGYAL ŐRKÖDIK pincém előtt; |
Kiégett szárnyuk most is mintha |
S ahogy belépsz, a kapum előtt, |
– A hegyközségi Delphi volt e hely? – |
Makacsul most is itt állanak… |
Körülállják… Nem fehér, de zöld |
talárban… És várják a szavát… |
Dani Jánosét… Aki e pincerom közül, |
mikor már csak akkora volt, |
E rom alól, most is, mert Ő |
az a hegyi, barlangi Pap, aki |
hordóba tévedt részeg kígyóról |
– A hegyközségi Delphi zeng |
Diófa padon ülve hallgatom. |
akár a tüske, szúrnak, mint a kén… |
És reménytelenül édesek, akár a méz… |
– Arról a földről… amelyik volt? |
Vagy arról ........ amelyik lesz? – |
Mintha lefutó csillag cseppentené |
Érzem kortyából a Kert ízét… |
És itt beszél e rom és pincénk, |
e két angyal és kapunk között… |
|
18 És itt ragyog
ÉS ITT RAGYOG e kert fölött |
Áll a hegyközségi kereszt tövén. |
Kőből és mégse kő… és túlragyogja… |
és lúdbőrös lesz tőle a test, |
borsózni kezd a gálic is… |
Az állati FÖLDANYÁNAK nénje ő… |
A kék idő iszonytatos Mária-szobra. |
A szólító JÉGANYA, aki minden |
fiát Pilátus kezére adja… |
Lábánál ballag föl arra a hegyre |
és erre a hegyre is a világ… |
A világ morzsája… ez a karszt… |
A nagy és legnagyobb fekete és kék |
Csiszolni egyre… csak ennyit is… |
Parancsoló szép rettenet… |
Pincénk ablakát ekként nézni… |
|
19 Sárgul az óriás diófa…
| – Ki szólított ide, alája? – |
| S míg fölötted egyre üresebb lesz, |
| körötted, benned egyre világosabb… |
|
Az árnyéktalan ragyogásban |
|
lábad alól is visszaragyog |
|
az aranylapokra vésett posta… |
| A Kőről ..... és ..... a Szárnyról?… |
|
Már le sem hajolsz értük. |
|
Ahogy lebegnek, úgy fogod el… |
| mint a madár-vonulás pontos útjai… |
| És fölötted – ahogy lesed a szárnyukat |
| a földi postás kerékpár csengőjének |
| szavában –, mint óriás ötvösremek, |
| e karsztból, ezüst pántjaival, úgy tágul szét |
|
teredben és idődben e diófa |
|
20 Már a kő
MÁR A KŐ és a fa is mintha beszélne… |
És e karszt és e gyík is mintha értené egymást… |
E zöld kis hüllő hozzám szokott. |
Kezemből eszi a szöcskét és a lepkét… |
Évmilliók görcse oldódik a Hegyen?… |
Rajta át, mint háziállatot, |
táplálom a Sárkány-Időt?… – |
Élet és idő kapcsoló-sejtjei vagyunk. |
Rajtunk át nő, szól és beszél. |
Előre és vissza a végtelenbe… |
És visszaérez bennünk és ránk is |
visszaérez évmilliók múlva is |
az idő ..... és ...... az élet… |
Születés előtti lényünk és |
halálunk utáni arcunk együtt fénylik… |
És e szép közegben őseink álmai, |
utódaink vágyai teljesülnek!… |
Egyszerre voltunk és vagyunk |
és majd a kései utód, ha egykor |
földünk csiszolt testén ásványt |
keres és növényt s a biztos pontokat |
veri, Zöld Gyíkom, egyszerre |
És ránk talál e máslelkű lény, |
mert érintette a kéz és az értelem a követ. |
A mindent összefoglaló Valóság e nyártól |
és így sugárzik tovább velünk |
|
21 Most összenéz
|
MOST ÖSSZENÉZ a két pince… |
|
És Dani Jánosé, a rom, ott ragyog |
|
pincém mézsárga, új homlokzatán… |
|
szeptember óta látja ezt!… |
|
Egyre többen és többen ide, |
| mert ilyen fény ragyog minden pince homlokán… |
|
kelyhek és betük és számok |
– A Heszperidák almáinak fényei? – |
Ha róluk szólsz, fülelnek rá, |
de vigyorogva, szavaidon át |
Ezt a szeptemberi, paradicsomi fényt |
|
és nem a Heszperián túlira, |
|
és e fényből hallják is énekét: |
|
„mustos kádban… melencében |
|
fürdik… iszik… jókedvében…” |
Nem Apolló, Noé apánk, sem Jézus-istené!… |
a tücsök és barlangi pap igéje |
ragyog a pincék homlokán… |
|
22 Ezért jönnek
|
EZÉRT JÖNNEK, mint Tamás, |
|
a fényt és hallgatni a szavát… |
| Mert hallják és fényesek és pogányok, |
| És tigris helyett traktor húzza |
| a díszkocsit… Kecskék helyett meg |
| párzó kankutyák… Pávák helyett |
| részeg lányaik… Csupán a vaddisznók |
| a régiek és a darazsak… Csupán |
| a cserfalomb csapója szűz… |
|
Nyúzott birkák bunda-bűze… |
| Foguk között mézzel-gyúrt sár, |
| egy eltűnt nyelv vad indulatai… |
| Szavak emléke, félig-mondatok, hogy újra |
| egy évre visszahulljanak megint, |
|
– Egy alma magházába tán? – |
| Emlékeikkel és igéikkel szájukban |
|
Egy más szellem hite szól |
| tündöklő sok kis kontinensre néznek… |
| És reggel – eszébe már egyiknek se jut, |
hogy összetört zöld sugaraiból |
MAGÁNAK ........ és ........ NEKÜNK ..... |
hogy innen ragyogjon eztán, |
már kezünk alól, az elmerültre vissza! |
Csak a száraz Hegy marad: |
csontszínű mész, hegyes kapa… |
|
23 De hol jár
DE HOL JÁR Apolló?… A testetöltött! |
Nem is e földön?!… Magányos bércek |
szeptemberi udvaron találkozunk. |
Ahol legtöbb a méh s a gép… |
és fényesebbek, mint a márvány!… |
A KARSZT nő sejtjeinkben is… |
|
24 Ragyog és vakító
RAGYOG ÉS VAKÍTÓ fehér fényben |
méri perceimet ez a Kert… |
Törzsek… Virágok… Fürtök… Mohák… |
S mint óraingám rézlapjába |
dédem nevének kezdőbetüje, |
fogja e karszti-kerteket… |
És e nyers kövön és kőben, |
e földkorszaki és kozmikus |
históriánk és szőlőnk számlált éveit… |
E számnélküli számtan végtelen sorában |
hogy rajta .... és ..... benne |
a pusztulás világot teremtsen nekünk… |
A szerkezet rengése, az üres szél, |
Így nézd Kertemet… Ezt művelem, |
Így nézd a bordáim közt lüktetőt |
és azt az álló, tüzes Korongot is… |
|
25 De micsoda vízözön
DE MICSODA VÍZÖZÖN visz egyre följebb? – |
És benne, nem bárka, magam rakta |
Falán magam formálta rácsok… |
zsarnokká nevelt szabadság! |
Kegyetlenebb, mint a királyok. |
e fáradt benzinbe oldott, |
kátránnyal meszelt, fekete háló… |
Este bagoly kiált be hozzám |
és vaddisznók szeme világít… |
A víztől jönnek, csörtetve ők is. |
Föl, egyre följebb a hegyre |
szögesdrótom másik oldalán. |
– De hol járnak a könnyű őzek, |
akik vödrömbe néztek és ittak?… |
– Hol vagytok, nagy agancsosok?… |
Ablakomon át leheltétek kék |
füzetembe a zöld és tiszta szavakat… |
– Hol vagytok?… Drótomon ott |
S hogy mégsem ott… Nem én!… |
E szívszorító meredek tető |
kulcsa zár!… Nem én! Sem kovács reszelte… |
A cella magas!… A kapu nyitott!… |
Lépcsők meredek sora kulcsának tollán: |
talpunk alatt és szívünkben is… |
S akkor, mikor majd félútig |
sem futja, pincém előtt lefekszem, |
nézem, hűséggel, mint az eb: |
csupán, hogy lássam, magam- |
A zsarnokmód parancsoló szabadság |
jelképét pincéink fölött! |
Nézem: a mégis csak így érdemes |
élni, kopár, fordított lejtőjét… |
|
26 Hogy napvilágra
|
HOGY NAPVILÁGRA jöjjenek, |
|
a kisült fű térképe jelölte ki… |
| Csákány után, hogy zöld legyen megint a gyep… |
|
volt szentély bor-szerszámai, |
|
meszelt falon… A Vas-sárkány is, |
|
Izzadt, de tűzön a pöröly |
|
testébe csapta mind a hét szöget. |
|
Mítosz helyett, hullámzó testén, |
|
gönceink… Fölötte csőrös vas. |
|
És kulcsa… hím Diánák tájai: |
|
acélhurok és bükkfa nyárs. |
|
És néma vaskutyák állkapcsain |
|
disznók, szarvasok tört csontjai… |
|
föltépett gégék, véres bömbölés… |
|
Fehér falon az íjjas szűz keze! |
|
Iszonytatos, évezredes nyúzás. |
|
Mint ösztövér, rémült tücsök, |
|
bajszát keresztbe, parancsra zeng; |
|
hóhér istennő fülébe húzza, húzza |
|
a pecsenyevilla és úgy rezeg, |
|
hogy szinte cirpel a szögön. |
|
sarlósbaltádról zöld kacor… |
|
27 Jönnek
JÖNNEK… kosárral… zsákkal… |
Pislognak föl, hogy látom-e? |
Magas a hegy… és… lábánál a világ… |
kosárral, zsákkal viszik. |
Az útkanyaron túl, a bányafal mögött |
már hiszik is, hogy az övék… |
Baltára mennek, annyira hiszik! |
szilvát… fügét… fürtöt… csövet… |
És úgy villan szemük a távcsövembe, |
mint puskacsőbe fojtott szikra. |
Halott lennék már rég, ha most |
csörög, csörög a mogyoró… |
A traktoros, a Mercédesz, gyalogvadász, |
a helikopter is leszállna egy szemért |
és szoknyások hada… A templomi |
legájtatosabb nőstényénekes |
fején is úszik a szedett kosár. |
Libegnek a hegyről a tóparti torony, |
és mindent feloldozó kék kikötő |
Mint kedves szélben a vitorlák. |
És a mészpor csipős púdere |
keresztre........ arcra is.... |
|
28 Hol a bárka
Mint Noé, Joahim erről beszél |
a présház oromfala alatt. |
Joahim.... Flórián.... Ráfael.... |
És hallgat a meszelt falon |
a Kehely… az Üveg és… a Nap. |
hallgatják, akár csak Ádám és Éva: |
az egyik itt, a Hegy alatt; |
A jégpatkókról és a szánról is, |
dörgésin át vitt az az utazás… |
|
29 Ahol a szőlő
AHOL A SZŐLŐ és az erdő gyökere összeért, |
Mert ez a bárka – mikor itt kiveszett – |
a seregélynevelő tölgy és a seregély támadta |
A balta és kacor örvendezett. |
Velük a kis csapat… nem Trója |
falát, törökvert templomát |
s a nádas házsort hagyta el |
Kovács, halász, kapás hadé: |
vitorla, evező, vasmacska, tiltott háló |
s a rengő fán közös kaland. |
mikor léken veszett a hordó. |
A Jég vette el akkor a Nyarat. |
Onnan világított, rianás kútjából |
a SZEBBIK PARTRÓL hozott, |
|
30 És várta
ÉS VÁRTA ez a part… Álltak, |
Mihály, az arkangyal fokán és látták: |
Látták, körüle nem tágít a had. |
A jéggel összenőtt a vad remény. |
S jutalmul a tél, csáklyák fokán |
És piros tűzzel, szánba fogva, |
Nem Vulkán, a tél verte pajzsaik. |
Páncéljuk villogott: a jég… |
Kucsmájuk, szőrsisak… A forgó, zúzmara… |
Kristályból szikrázó Noé! |
a Kehely.... az Üveg.... és a Nap.... |
Oromfalról a sárból alkotottak. |
A vasmacskát mutatja föl. |
az orom fehér vitorlája alatt, |
Mint aki fölhúzta, indulásra, |
rozsdás, ám mégis ragyogó vasat… |
|
31 A veszett kosárfonó
A VESZETT KOSÁRFONÓ csengőt szerelt |
a tőkéi közé, hogy elrettentsen |
vitorlát… angyalt… vadat!… |
Nem lát mást, csak a bort. |
Decit, litert, demizsont, akót… |
Tőle vesz!........ Neki fizet! |
Négyszer megnyúzott szőlő ura. |
Korai ecetből… Vízből másodszor is!… |
Cukorral megint… Seprőből újra |
és a négyszer nyúzott szőlő vére |
Krisztus kelyhében is hamis. |
Máglyát rak és pincéjéből |
kormosan kergeti a zörgő ég alá |
a föld lelkét, mint eretneket, |
hogy onnan is kiűzze majd |
veszett csengőjével az angyalt is |
|
32 A pap sem jár ki
A PAP SEM JÁR KI ide szívesen, |
mert itt laknak az öreg Pince-Remeték… |
A nap előtt kelő szigorú, hegyi rend. |
A nyári húsz közül, télre, már |
csak a választott három marad… |
Szénával tömik a sárcella lyukját. |
átszenderegnék, akár a borz, a telet is… |
a hóban.... és.... hallgatom. |
Fejhangon........... magasan, |
a megfutott, de visszatért |
tizenhétnek is pontosan énekelje majd… |
Fénylő ösvényen hallgatom… |
Bohóc beszéd............... és jaj velünk… |
Tett nélkül, farsang, kálvárián! |
Futnak, ezért és ezek is… |
Üresség a kézben.... a nyelven is.... |
........ És a Hegy?........ |
Vékony a szó.... Át mégse látszik… |
ablakkeretben disznóhólyagon |
Zizeg.... És látom arcát, |
mint tárgylemez lapján, üvegén… |
|
33 Fagyott nyomok
FAGYOTT NYOMOK a talpam alatt. |
A Kőfej hideg homloka s e cella |
közt szétdőlt présház romok… |
Földönkúszó szőlők rémülete… |
Ha olvadni kezd, korhadt hordókra |
omlanak… A pincének se lesz nyoma. |
A szőlők emlékén kopasz tőkék |
sötét gyertyatartói állanak… |
Nem keresi senki e pincék ajtaját… |
Csak hegyközségi búcsuk idején |
látok néha egy-egy idegent |
üldögélni, dongák, rozsdás abroncsok |
kövei között… Az egyik árnyék |
lábánál egyszer egy gyermek ült… |
– Talán, hogy el ne szálljon, Ő?… |
Vagy el ne fusson, ez?… – |
Elhozta csak… És vett neki bábot… |
Elhozta… Látni akarta mégegyszer |
e helyet s hogy a gyermek is lássa azt!… |
A macskás remete házát is, |
ahonnan néha lenyelt szavak |
|
34 A megszállt gelencsér
A MEGSZÁLLT GELENCSÉR egy fürtös |
A koromból a hátán mentette ki |
– mint Aeneász az apját – |
a Márványt, az agyag mestere… |
Egymással versenyez a NAP
|
Ő s az Édesvizű-tenger? –… |
A márványnak a visszaszerzett ég! |
|
35 E bérc alatt
| a bérc alatt, |
amely a szőlők, erdők |
| élő és békés kékjében |
az iszonyú csont-fehér; |
| e bérc alatt |
mégsem a naptár írja elő |
| és mint a méz, kilóra kimért |
| Nem a piros betűkkel engedélyezett… |
| E bérc alatt, ha egyre szűkül is a tábla, |
|
oly érzés és olyan indulat |
|
nyitja ki, melynek szemében, |
|
itt tükröz az a kép, arcán |
|
az a mosoly, nyelvén az ének |
|
és az a vers, amely a zsarnok |
de pengéjük sugárzó csatornáján |
a megkéselt HALÁL ere csepeg… |
Egyre szűkebb e tábla gyepűje. |
És pusztul a tábla sora is, |
A Vércseszirt alatt a területenkívüli, |
– a Heszperidák kertjén innen is –, |
|
36 És a pince mögött
|
ÉS A PINCE MÖGÖTT, a hegy alatt |
|
Csupán feje maradt a gyep fölött… |
|
A kányafa és galagonya, füleskosbor |
|
és leánykökörcsin és a szulák is |
|
Nem néma, de amelynek ajka van, |
|
És nem váddal, reménnyel szólt |
| – Nem a sírom ez!… Hogy életem legyen, |
| s hogy meggyógyítson, ölébe ültem én… |
|
Erőt, hogy kapjon a szár. |
|
Erőt – s az elásott kéz helyett, |
|
szeme intett a szőlő felé – |
|
a kéz helyett, amelyik oly sokat |
| tartotta azt a kelyhet és azt a poharat, |
|
melyet fénnyel töltött meg ez a Hegy… |
|
üres kézzel a földben, a test. |
|
Huszonöt gyökérrel ereszkedett |
|
és barbár virágkoszorúval |
|
37 Ki küldött
|
aranyló fürtjeink közé? – |
|
Itt sántikál… A kurta som |
|
– Öklében ez, nem a tobozos fenyő! – |
|
A szüreti traktoros-lovas menetben |
|
nem a BOR-KIRÁLYNAK jogara....... |
|
Fütykösével, szemével odasujt. |
|
és szemétől le az ért öröm |
|
lovak patája.... abroncsok alá.... |
|
Biceg és sántikál s ki tudja, hogy, |
|
de látta már a puskás őr is, |
|
látta, ott állt a Kőfej szirtfokán. |
|
Pruszlis, sapkás, tollas, sánta sas… |
|
Látta s ahogy onnan, fölötte |
|
jártatta szemét, úgy borult |
|
s csak addig a határ s mikor |
|
az árnyék a fügefáig ért, |
|
a csősz arcához kapta fegyverét… |
|
És ekkor, a célgömb kis rezén |
|
egy villanás… eltűnt!… És a nap |
|
egyszerre végigcsapott ismét a kert fölött… |
|
A kis hegyőr mézes szüretre gondolt. |
|
Eltörte fegyverét… Az öntött, két |
|
ólmot kivette, hogy megmutassa |
| – ablak zugába – a puskapor nélkül ölőt… |
|
Ott bicegett a rizlingek között. |
|
Som-bunkójával, mint a csép, hadart… |
|
Markában már, mint a tűz, |
|
sütött a két golyó… Eldobni |
|
sem tudta már!… Üres volt… |
|
A szétvett csövet, amelyen ott, az állt, |
|
a kő izzadt tövére tette… |
|
Jött, hogy tudjam… Én is… Ezért… |
|
És baltára cserélte fegyverét, |
|
közöttünk, akiről senki sem tudja, |
|
38 Mekkora változás
MEKKORA VÁLTOZÁS e milliószor fölkapált, |
százszor halomba, falba, sáncba |
A déli félkagyló, az óriás aréna |
küszöbén aranyló bronz lett |
a toll és uszonyszárnyu nép… |
– Mire készül itt a KERT? – |
Tőzeg-gyökérre, hínár-szőnyegére |
hasal ezüst vértjében a fogas. |
Ráspolyos-zekéjű kősüllők hada. |
Zsíros és jámbor búcsúsokra törnek |
S e néma, vad játék ezüst esőjében |
kigyúl fölöttük, erdők oldalán |
Kiklopszi, oszlopos fülkék falán |
bíborban szömörcék bársonya… |
Fenyőillatú koszorúk a koronák felett… |
Tölgy lombja agancsok, agyarak élén |
és som, boróka gyöngye, makkja… |
bikák és szép kanok nyakán… |
Hátuk mögött hűs és villogás. |
Gombákon táncol, ágak között |
Lábujjhegyen, faruk mögül, |
e mészkapu mögött: a KERTBEN! |
És átlátszók mind a pincék. |
|
39 Mulatság készül
MULATSÁG KÉSZÜL?… Új?… Vagy az ünnep |
Az úszik?… A változás… És vastagabb |
présház kontyáról égbe lép a láb… |
Billeg, úszik, evez az őszi, |
ember és csillag-közi vonulás… |
Móricz Ráfael már pincéjében öltözik… |
A főangyal neve, melyet nyakába |
vele szégyent ne valljon… Kardosan… |
Az utolsó kese is itt nyerít. |
Készen áll; a diófánál majd élre vág, |
ha ideér a félrészeg menet, |
mint fölötte, ott, ék élire |
nevéhez híven, kékben, csákósan kotyog. |
A mustos ég és szarvasok zárt körein |
tüzoltók zöld, kis kocsiján köröz. |
Kéményseprő… Csikós… Postás |
Kápolna tornyában csendül a bronz |
akit kötél vesztett bitón… |
Milfajd, a bakonyi betyár, |
hogy teljes legyen a karnevál, |
És állnak a szarvasok.... Lábuk gyökér… |
Csörög a dőlt várak köve… |
A lejtőn majd, hogy lábukat törik… |
A völgyön végig szétvert malmok |
|
40 Kettős ünnep
..... KETTŐS ÜNNEP?! ...... |
A halkuló?… És a reménytől hangosabb! |
És köröttünk időcsiszolta, |
Gondosan rakott bástyák kövei |
És teraszok… Kavics-gúlák, |
Rajtuk és fölöttük kel, delel |
Oly pontosak és pontosan, |
a sugarak, kerek malomkövemre. |
Két kör ........ Tűzből és kőből! |
És itt, ezen, a kezem alatt, |
Akár a SZERKEZET irdatlan |
malmából kövön, sejten, égen át, |
folyik az idő, mely kezünkkel |
kék süllyesztők vermei..... koponyaarcú sáncok, |
között… és előtt.... és körül |
Még itt...... s ...... nem ott, |
üres csillag a csillag-sivatag között! |
A Heszperidák kertjén innen, |
Atlasz nélkül is fölöttünk még az ég |
Nem a gyönyörűt… A múlt-nyitó… |
És reményünk oly végtelen, |
mint – mondják – maga a halál. |
hogy e hegyi-aréna szinpadán |
néha már abban sem remél, |
mint mészben a gyíkok, páfrányok, csigák… |
Jég?… Por!… Scott?… Irwing!… |
– És a sivatag Echónak sem felel? – |
Ásóm nyele világít… Gyertyaszál… |
Kerti szakadék partján írok… |
– e millió világ szigetjével sugárzó térben – |
bukdácsol, mint a szivárványnyakú vadkacsa. |
Bukdácsol az üvegnyakú remény… |
|
|